Rainer jól fizetett tévéproducer, szenzációhajhász show-műsorok gazdája. Drága sportkocsival jár, kábítószerezik, és persze senki és semmi nem érdekli. Valójában már saját maga sem, önutálatát neurózisba fojtja. Ezért aztán amikor egy nő bosszúból belehajt az autójába, és súlyos sérülésekkel kórházba kerül, úgy érzi, megérdemelte.
Kártékony gépezet
Mint kiderül, a nő, Pegah az unokája egy férfinak, aki az ő show-jában dolgozott, majd miután igaztalan vádakkal illették, öngyilkos lett. Rainer rádöbben, hogy mennyire hamis és kártékony a gépezet, amelynek ő is része. Megundorodik az értéktelen, ostoba műsorok áradatától, a mindent elborító szennytől, és a tömegmanipulációtól. Karrierjét feladva úgy dönt, bebizonyítja, hogy a műsorok és a mindenható nézettségi mutatók az emberek elbutításának, birkalétben tartásának, és bizonyos érdekek szerinti befolyásolásának eszközei.
Összefog a lánnyal és néhány, a társadalom peremére szorult, ám jobb sorsra érdemes fickóval, hogy a nézettséget mérő ketyerék megbuherálásával lepontozzák az ócska valóságshow-kat és más vackokat, a dokumentum- és művészfilmeket, a kulturális műsorokat pedig felhúzzák a listán. Meggyőződésük, hogy az emberek azt szeretik, amit kapnak, és amihez hozzászoktatják őket. Nem kell tehát mást tenni, mint trágya helyett értékkel táplálni őket, aztán már maguktól is azt fogják igényelni.
A kezdeti nehézségek után a terv remekül beválik, az emberek elkezdenek természetfilmeket és Fassbindert nézni, olvasni, kirándulni, egymással beszélgetni, önmagukkal törődni. De vajon mennyire lehet ez tartós? Vagy ez is csupán egy átmeneti divathullám?
Hirtelen színeváltás
Hans Weingartner rendező nagyon is aktuális témát érint, amikor a mindenható médiagépezet nem éppen építő jellegű társadalom- és személyiségformáló erejét vizsgálja és állítja pellengérre. Mindezt fogyasztható stílusban, némi humorral és alig észrevehető szerelmi szállal. A jobb emberré váló Rainer szerepében Moritz Bleibtreu ezúttal sem okoz csalódást, a női főszerepet játszó Elsa Schulz Gambardtól azonban állandósult szende mosolyon kívül nem kapunk sokkal többet.
Mivel a film amúgy is kissé utópisztikus megoldást villant fel, elnézőbbek vagyunk az olyan életszerűtlenségekkel szemben, mint a kokainfüggő, kiégett és dekadens producer hirtelen színeváltása, vagy az alkoholistákból és börtöntöltelékekből verbuvált csapat megigazulása és társadalmi munkában elvégzett világjobbítása. Amellett azonban nem mehetünk el szó nélkül, hogy a filmidő túl hosszúra sikeredett, ugyanezt a cselekményt 120 perc helyett 90-100 percben sokkal érdekfeszítőbben lehetett volna megvalósítani. Ezzel együtt csak üdvözölni lehet, hogy valaki játékfilm keretében foglalkozik azzal a nagyon is égető problémával, hogy milyen mértékben és minőségben nyomja rá bélyegét életünkre a tévéből áradó hazugság és mocsok.
Kinek ajánljuk?
- Akinek eddig is meggyőződése volt, hogy a televízió az ördögtől való.
- Aki kedveli az életszagú európai filmeket.
Kinek nem?
- Aki alig várja a napi Mónika Show-ját, vagy Vacsoracsatáját.
- Aki unja, hogy a német filmekben mindig Moritz Bleibtreu-t látja.
6/10
