Az ember azt hinné, hogy azért van elege az amerikai filmekből, mert azok már tényleg nem őróla szólnak, nehéz lelki közösséget találni kémekkel, rendőrökkel, szellentő katonákkal, sztárügyvédekkel és szerencsejátékosokkal.
Csak azt ne higgyük valahogyan, hogy Olaszország közelebb van. Mert itt van az Anche libero va bene címet viselő film, díjat nyert Cannes-ban, magyarra pedig még a címét sem lehet jól lefordítani, mert a libero szót a fociszaknyelv nálunk sajnos söprögetőnek magyarította, nem gondolva szegény moziszövegírókra. A Kispálya pedig szükségmegoldás, csak az átvitt értelme igaz, filléres gondokkal és nagyon hétköznapi tragédiákkal küszködik a római család, amelyről szó van. Mire megyünk vele? Ami nekik filléres gond, az nálunk még mindig kényelmes középosztály, ami ott nehezen tolerálható szülői indulatosság, az errefelé felvilágosult nevelés, ami ott feloldhatatlan családi tragédia, az nekünk válóper, gyerekelhelyezés, láthatási jog. Úgy nézzük ezeket a szép olasz embereket, mintha a múzeumban a szürke szemű férfi helyett őket állították volna ki.
Ehhez azonban nem biztos, hogy elég érdekesek. A Kispálya akkor kielégítő cím, ha kellően eseménytelen életeket jelöl, úgyhogy meg is nyugtatom most az izgulókat: valóban semmi érdekes nem történik a filmben. A gyerekek iskolába járnak, kamaszodnak, megalkusznak és kiállnak egymásért, a felnőttek harcolnak az életben maradásért, közben megcsalják egymást, vagy éppen emiatt szenvednek, újrakezdik, belebuknak. A Kispálya egy kicsit a 2006-os év Négyszáz csapása szeretne lenni, de ehhez nincs meg a lélegzete, nincs meg a súlya, nem tudja az apróságokat nagyjelenetté szervezni, nem elég kemény a rendezője, Kim Rossi Stuart.
Egyetlen dologban hasonlít a két film: mindkettőben csodálatos a gyerekszereplő. Alessandro Morace rövid hajú, sötét színű fiú, dacos ajakkal, és meglepően érett filmszínész, mindig annyi, amennyi kell, egy vállrándítása, egy pillantása, egy furcsa, elharapott szava többet ér, mint a hivatásos kollégáké. Sok a gyerek a filmben, és vannak apró örömök azon kívül is, hogy mennyire bájosak, például belenézhetünk egy olasz iskolában a tanításba, és valószínű, hogy tényleg valahogy úgy zajlik a történelemoktatás, ahogy mutatják.
De a film ebből a szempontból sem egységes, mikor végre belehelyezkednénk ebbe a megható realizmusba, megjelenik Barbora Bobulova, a hűtlen anyát alakítja, és orrán-száján dől a könny, arcfestéke elmázolva, csak éppen egy tábla hiányzik a nyakából SZÍNMŰVÉSZET! Felirattal. Ki kell józanodnunk: ez csak egy film.
Filmnek viszont hosszú, de nem ez a fő baj. Hanem hogy van üzenet, finoman óvatos mondanivaló arról, hogy a dolgok végül mégis rendbe jönnek. Ám ha ez az egész tényleg csak egy film, akkor az üzenet is csak a kötelező hepiend, és mi vagyunk az okosak, akik Rómától északra lakunk, a fagyos Duna mentén, és akik pontosan tudjuk, hogy a dolgok soha nem jönnek rendbe.
