Mel Gibson - úgy tűnik - végleg búcsút mondott annak, amihez értett, tudni illik a sztárszínészetnek, és önjelölt gondolkodóvá, az emberi civilizácó(k) nagy tévedéseit és válságjelenségeit, illetve az ember személyes esendőségét grandiózus filmvállalkozások keretei között latolgató homályos vizionáriussá avanzsált. Emellett személyes missziójának tartja, hogy a filmjeiből csakis feliratos változat készülhessen, kivétel talán a klasszikafilológusok és a Yukatán-félszigeti mozisok és forgalmazók köreiben tartott tesztvetítések munkakópiáit. A Passió latin és arámi nyelven elhangzó dialógusai, és a legfrissebb, sorrendben a negyedik Gibson-rendezés, az APOCALYPTO egy az egyben yukatek indián dialektusra átültetett dikciója legalább is erre vallanak?
A viccelődést félretéve: a nyelvválasztás valóban gesztus értékű, egy rendezői szándékot jelez, nem a tiszteletadásnak, hanem a néző eltávolításának a szándékát.
Hogy Gibson rendezői műhelyéből a legutóbbi, Krisztus utolsó 12 óráját feldolgozó filmmonstrum után egy, a maja birodalom végnapjait bemutató filmeposz került ki, jelzi, milyen nagy előszeretettel, mondhatni, különös perverzióval foglalkozik Gibson annak a kevéssé árnyalt, tömegfilmes eszközöket előtérbe helyező bemutatásával, mikor valami tönkremegy. Az APOCALYPTO esetében alapos munkát végez, egy faluközösség, egy birodalom, egy kultúra és jó néhány ember pusztulását viszi filmre, az empátia minden jele nélkül.
A film első jelenetei a maja birodalom perifériáján élő, halászó-vadászó, a vadászterület birtoklásának jogát apáról fiúra örökítő nép mindennapjaiba engednek betekintést, remekül megfestve a miliőt, és határozott eszközökkel ábrázolva, ahogy a dzsungellakó törzset először a balsejtelem és a félelem fojtó atmoszférája keríti hatalmába, majd a falut felprédálja, felnőtt lakóit pedig lemészárolja, vagy rabláncra veri és elhurcolja az árnyékként, hangtalanul közelítő ellen, a maja harcosok egy csapata. A rajtaütők ráadásul különös kegyetlenséggel, fia szeme láttára végzik ki a törzsfőnököt. A megszeppent fiút, Jaguár Mancsot is fogságba ejtik, így az egyelőre kényszerűen magára hagyja családját, és megbosszulatlanul hagyja atyja meggyilkolását. Adva van tehát számára a feladat. Az alapszituáció kellően izgalmas, és számtalan lehetőséget rejt magában. A film felvezetése ráadásul rendkívül meggyőző és erőteljes, mind a látványt, mind a filmkép dinamikáját, a folyton mozgó kamera előtt folyton mozgó, ruganyos, szép emberi testeket, mind az archaikus, most még épp csak a kellő szintű primitivitást mutató faluéletet ábrázoló szcénákat tekintve.
Ki gondolná, hogy ettől kezdve reménytelenül hosszú filmidő telik el azzal, hogy a bamba arcú, ám a női nézők örömére legalább valóban jaguár testű főhős az ember és a természet kegyetlenségére felhozott újabb és újabb példák végeérhetetlen sorával szolgáló, irracionalitásig nyújtott, beteges műgonddal kidolgozott viszontagságszérián atletizálva keresztül magát, végül eljut A-ból A-ba... Közben, mintegy a háttérben az utolsókat rúgja, azaz utolsó emberáldozatait áldozza a maja városkultúra, a parton pedig kikötnek a spanyol hajók. Miközben a film pusztulás ábrázolásával bíbelődik, saját maga megy tehát tönkre, saját magának épít filmravatalt.
Az APOCALYPTO esetében zavarba ejtően sok szinten megy végbe ez a tönkremenetel, a film ugyanis a vállalás szerint sok szinten működő alkotás lett volna. Egyrészt feszült, a számos emberi kegyetlenkedést és egy dzsungelhajszát felölelő cselekményt szuggesztív, dinamikus képekben bemutató akció-kaland-thriller, ami a nézők adrenalinszintjét már az első képsoraival megemeli, és elsősorban zsigeri hatásra törekedve, az érzelmi és intellektuális elemeket is a test, a mozgás, a látvány, a ritmus síkjára transzponálva mindvégig magasan tartja. Másrészt példázat az emberről, akinek generációról generációra le kell győznie a láthatatlan ellenségeit: az emberi gonoszságot és kegyetlenséget, illetve az embert gyengítő félelmet. Harmadrészt emberről és emberi történelemről mesélő mítoszfilm, az archaikus, természetközeli életmód kulturális evolúciós sikertelenségének, és egy archaikus birodalom pusztulásának története.
Talán éppen a túl nagy vállalás, talán az alkotói látásmód végtelenül leegyszerűsítő volta miatt a film egyik kitűzött célját sem éri el. Akciófilmként a fentebb említett hatásos felütés után rövid időn belül teljességgel érdektelenül zakatol. Az ugyanis nem csak a kritikusok vesszőparipája, hogy a zsigeri aggodalmak, ijedtséget okozó veszélyhelyzetek puszta halmozása nem teremt feszültséget, főként pedig nem készteti a nézőt az azonosulásra, az együttérzésre, így aztán a figyelmet sem fogja lekötni hosszú távon. Bizony a kritikai nézőponttól függetlenül is működő szabály, hogy még a legprofesszionálisabb szinten kivitelezett és felvett akciósorhoz is szükség van a szituációkat rendező, és a súlypontokat kijelölő dramaturgiára. Ennek nyoma sincs a filmben, az akciójelenetek halmozását azonban addig űzi, míg a cselekmény irracionálissá, sőt, éppen az egyetlen érzékelhető tetőponton, a Zéró Farkassal való leszámoláskor egyszerűen komikussá válik.
Emberi példázatként filmünk már eleve is gyenge alapokon áll. Egyrészt jogosan merül fel a gondolat mindenkiben, hogy ha a törzs fiai inkább hallgatnak arra a félelemre, amit olyan mániákusan legyőzni igyekeztek, akkor talán nem érte volna őket semmi baj. Másrészt pedig nehéz emberi értékekről szóló példázat nyomait kutatni egy olyan filmben, amelyik élvezettel fosztja meg figuráit újra meg újra az emberi méltóságuktól. Így aztán zavarba is jön a néző, mikor a kegyetlenkedés szüneteiben mégis újra meg újra valami hangsúlyosan, ám indokolatlanul emberi gesztussal találja szemközt magát. Harmadrészt a színészi alakítások sem teszik lehetővé az egyes karakterek által felvetett problémák mélyebb megfontolását. A nagyszabású casting szemmel láthatóan csak a női mellékszereplők esetében jelentett egyben sikeres szereplőválogatást is, a főbb férfi szerepekre pedig mintha a Yukatán-félszigeti válogatott focicsapat játékosait sikerült volna szerződtetni az utolsó pillanatban.
Hogy az emberi történelemről mit szeretett volna mondani a film, az nem teljesen világos. Egy nyomokban archaikus értékeket felmutató, alapvetően azonban primitív erőszakkultúra romlását szemlélhetjük egy nagy futás kulisszáiként. A pusztulásból egyedül a családnak és a tradíció ápolásának (a fiaim is ott fognak vadászni, ahol én vadásztam, stb.) az eszméje emelkedik ki maradandó értékként. Ez szép, és tényleg a megújulás - e két érték ápolása mellett - örökké fennmaradó lehetőségét sugallja. A spanyol hajók érkezése viszont talán túlságosan konkrét fordulat, ami egy bizonyos, konkrét történelmi helyzetre érvényesíti a film zárlatát.
Az APOCALYPTO tehát egy több szinten tönkrement terv emlékműve. Ami mentségére szolgál, az a makulátlan, hiteles, szuggesztív vizuális világ, amit a felütés képsorai megalapoznak, és ami egészen a film végéig kitart, sőt, feltöltődik grandiózus, lenyűgöző látványelemekkel. Így aztán, ha a néző képes arra, hogy mindent félretéve pusztán szemlélje a vászonra vetített (kegyetlen) képet, valami időtlent tapasztalhat meg. Az APOCALYPTO visszavezetheti az eredeti, mozgás- és képérzékelésen alapuló moziélményhez, a mozilátványossághoz. Ez azonban kevés ahhoz, hogy elvigyen egy bő két órás filmet.
