Milyen sokat ígérő kezdet! Mintha egy könyv lapjai tárulnának föl a színpadon, és ez rendben lévőnek látszik, hiszen Jane Austen egyik remekművét (melyik nem az?!) - pontosabban annak színpadi változatát adják Győrben. Bátonyi György díszlete később is jól működik: a duplaforgón paravánféleségek határolják a teret, bútorból csak a legszükségesebbek, többnyire néhány tonettszék, vetítésből jó sok, a hangulat és látvány végett.
Voltaképpen nem értem, miért nem gyakori vendég a repertoárokon a Büszkeség és balítélet és a többi Jane Austen-regény, hiszen flott történetek, remek figurák vannak bennük, és a gondos (hogy egyéb, agyonhasznált, bár kiérdemelt jelzőt ne soroljak ide) szerző még a pergő dialógusokról is gondoskodott. Nem véletlen, hogy számos tévésorozat készült már ebből is, a legutolsó film pedig legföljebb kétéves lehet. A 18. század végi Anglia vidéki rezervátumainak fényes tablója bőséges és szórakoztató anyagot kínál, a szépség, mélység és csipetnyi melankólia háromszögében. Ebből írt színdarabot James Maxwell; azt átdolgozta Alan Stanford (azazhogy ő rendezte a londoni színpadi változatot; a magyart ugyanis Szenczi Miklós fordításának felhasználásával Tamás Anna készítette - nem túl sok a bába?).
Korcsmáros György rendezésében az öt Bennet lány közül a második, Elizabeth a mesélő - muszáj neki, ha a helyszínváltásokat és a cselekmény kimaradt fordulatait is követni akarjuk. A Bennet házaspárt öt leánnyal áldotta meg a sors - mindet férjhez kéne adni; nagyjából erről szól itt minden, végtére a regény is. Más kérdés, hogy míg Austennél a kívánt-vágyott férjhez menésért folytatott harcnak a lelki vetületei, a személyiségre tett hatása áll előtérben, a színpadon a szerelmi bonyodalmak felszíne látható. És sok bál és sok tabló - a színházilag igényesebbek furcsamód kilógnak az előadásból; így például az, amelyben a lányok velünk szemben ülnek, és továbbítják egymásnak a figyelmeztető bokánrúgásokat...
Szűken számolva is legalább tucatnyi kiváló színész kellene ehhez az előadáshoz. Nincs ennyi - és nem csupán egy-kettő hibádzik. Rupnik Károly rezignált, többnyire papucsszerepbe menekülő, joviális és sokattudását magába fojtó apája megnyugtató színpadi jelenség - mellette az izgága, ostobácska és parvenü Mrs. Bennet szerepében Mézes Violetta inkább mintha házvezetőnőt, bennfentes cselédet játszana. Az öt lány közül kettő (meg legfeljebb még egy fél) érintett igazán a cselekményben, és ez nagy szerencse, mert épp az Elizabethet alakító Szina Kinga és Jane szerepében Mahó Andrea kelt némi illúziót.
A regény címének első szavát birtokló Darcyt - aki a végére szépen összekerül azért a második főnevet magáénak valló Elizabeth-tel - Vasvári Csaba játssza; az nem baj, hogy kissé túlérett a szerephez, az már inkább, hogy a figura belső váltásait nem képes annak bonyolultságával indokolni, ezért szeszélyesnek, érthetetlennek tűnik. A többi színészileg vagy semmilyen, vagy durván félrefogott - utóbbira Crespo Rodrigo Collinsa példa, méghozzá nagyon beszédes példa, mindjárt elmondom, mit beszél.
A romantikus történet - két és fél happy endinggel a végén, ami nagyjából annyit tesz, hogy ki-ki azzal vonul vissza, akit szeretni vél - mélyebb rétegei, a női szerepekről folyó meditáció, a vidéki élet egyszerre béklyózó és vonzó perspektívája, a lelkekben dúló viharok mind hiányoznak innen. A kétértelműségek eggyé lesznek, a bonyolultság egyszerűséggé, a halk finomság hangos rikítássá. Egyetlen pillantásnak itt nemhogy súlya nincs, de látni sem lehet, a regényben meg így nézne ki: "Elizabeth diadalmas érzéssel pillantott Darcyra, aki nemes közönnyel viselte el a dolgot. A leány már-már azt hitte, hogy Bingley engedélyt kapott barátjától a boldogságra, ha nem látta volna, hogy a fiatalember - félig ijedten, félig nevetve - szintén Darcyra tekint."
A regény szerkezetének megfelelően az előadás is három felvonásra tagolódik - kivált vidéki viszonylatban hosszú este ez. A közönség lebilincselve követte az eseményeket, edzett teherbírással helyezte el a felbukkanó, eltűnő, majd ismét színre lépő epizodistákat - előzményként ha valamit, legföljebb a Colin Firth Darcyjával főszerepeltetett filmváltozatot könyvelhette el. Szemlátomást sem a sematikus színészi jelenlétek, sem az olykor fület-szemet bántó kirívások nem zavarták őket. Izgalomról szó sem volt: ki-ki nyugodtan várta ki a zsöllyében, míg az elkönnyített és dramaturgiailag kötelezőnek tetsző bonyodalmak után egymás karjába omolnak a szerelmesek.
Mert mindenkinek ismerős és otthonos volt ez a poentírozott, fölvizezett, egyszerre komédiába hajló és könnyzacskókra ható szerelmi tipródás. Crespo Rodrigo játéka - és a ripacskodás látványos sikere a nézők körében - számomra is megvilágította az okot, amely mindössze egy képlet: Büszkeség és balítélet mínusz Jane Austen egyenlő: kilóra gyártott brazil szappanopera.
Győr, november 28.
