A filmet különös időtlenség jellemzi. Mintha megkésett magyarországi bemutatója ennek az allegóriája lenne, egy rejtőző mű allegóriája, ami már több évtizeddel ezelőtt elkészült, de csak most került elő a dobozból. Másrészről azonban furcsa időtlensége egy régi/új irányzatot is jelenthet, amely kifejezetten szembemegy a felgyorsult világ, a felfokozott vizualitás filmes trendjével, és visszatér a filmművészet lassúbb, letisztultabb, filozofikus, meditatív vonalához. Különösen igaz ez, ha összevetjük a közelmúlt stílusában és témájában is nagyon hasonló filmjével, Cristian Mungiu A dombokon túl című alkotásával. Ezek a filmek mintha lázadnának a felgyorsult, darabokra szaggatott idő, a filmbe sűrített cselekmény új mindenhatósága ellen.
A Szigetnek ugyanis alig van története, cselekménye pedig szinte semmi. Ami van, az két dátumhoz kötődik. Az első 1942, amikor egy orosz szénszállító hajót foglyul ejtenek a németek, és a szén között megbújó legénység egyik tagját, Anatolijt (Pjotr Mamonov) arra kényszerítik, lője a tengerbe hajója kapitányát, Tyihont (Jurij Kuznyecov). A hajót a németek felrobbantják, Anatolij azonban megmenekül, és a tengerből partra vetődő eszméletlen testét szerzetesek találják meg. A következő időpont 1972, amikor az időközben szerzetessé lett Anatolijjal találkozunk ismét. Innen az ő múltban gyökerező történetét ismerhetjük meg, életét a közösségben, örök küzdelmét bűnével, hitével, saját magával és démonjaival.
A film képi és tartalmi egyedisége misztikus különlegességében rejlik. Története bibliai parabola, a bűnbe esett ember, Anatolij küzdelme a bűnbocsánatért, a végső feloldozásért, az üdvösségért. Ez a küzdelem végtelenített időben és térben zajlik, melynek allegóriája a Sziget. Különleges tér ez a tenger és a föld, az élet és a halál, a tapasztalat és a belső világ határán. Valóságosnak tűnő, egyben misztikus tér. A kolostor épületei kis földnyelveken helyezkednek el. Ezek – a templom, a harangláb, Anatolij szálláshelye – külön egységeket képeznek, melyeket furcsa, fából ácsolt mólok rendszere köt össze. A mólok végén félig elsüllyedt tanker, tele szénnel, mintha Anatolij múltja is itt horgonyzott volna le. A Lungin által ábrázolt téren túl kifejezéstelenül mosódik egybe a horizont az éggel, mintha azon túl nem lenne semmi. A filmen ez a fekete-fehérben vagy inkább kékes-szürkében bemutatott világ azonban mégis különleges, minden kép, minden beállítás más-más arcát mutatja meg, a számtalan látószögnek és perspektívának közös jellemzője az időtlen szépség, a szenvedő nyugalom. Mintha a keleti-ortodox hitvilág vallásos-misztikus képi alapelemei, az ikonok világa elevenedne meg.
Ezt a filmet innen lehet igazán megérteni. Azon az ábrázolási technikán keresztül, ahogy az ikonok sűrítik magukba a valóságot és a vallási, misztikus megértést, és melynek kulcsa egy különleges látásmód, a fordított perspektíva. Ez a technika, melyet az ikonfestészetben bizonyítottan tudatos szándék alkotott meg, szakít a dolgok valósághű ábrázolásának igényével, a kép elemeit fontosságuk szerint emeli ki, felborítja az egyenes perspektíva hagyományos szabályrendszerét. Az így létrehozott képeknek sajátos idő- és térbelisége alakul ki. A Sziget képi világát, sajátos filmnyelvét ez a fordított perspektíva jellemzi. Pavel Lungin filmje a természet és a táj időtlenségére és végtelenségére tükrözi az egyes ember mindennapi külső és belső küzdelmét.
A Szigeten élő szerzetesek, Anatolij társai bibliai alakoknak feleltethetők meg. Az igazi hitet nehezen megértő Jób (Dmitrij Dzsujev) vagy a saját hitének mélységében meghasonló Filaret atya (Viktor Szuhorukov). Közös jellemzőjük, hogy különböző módon, de az Istenhez vezető utat keresik. Hármójuk jelenetei az erről szóló végtelen diskurzus jegyében fogannak. Anatolij „akciói”: Jób leckéztetése, Filaret ördögűzése Anatolij hitbeli elmélyültségének fölényét hangsúlyozza.
A külvilág szereplői zarándokként érkeznek ide, konkrét problémáik az ebből a látószögből nagyon távolinak tűnő emberi hétköznapok gondjai. Ezek az emberek laza köteléket jelentenek a valóságos világgal. Megoldásra váró problémáik kezelése szintén Anatolij transzcendens elmélyültségét, prófétai képességeit emeli ki. Ilyen a lány, aki abortuszának jóváhagyását várja Anatolijtól, az asszony, aki halottnak hitt férje ügyében érkezik. A legfontosabb látogató azonban maga Tyihon, aki bolond lányát hozza el. Sejthetjük, a film kulcsjelenete következik, hiszen Tyihon az a kapitány, akinek vélt halála miatt Anatolij vezekel. Tyihon váratlan megjelenése azonban Anatolij számára már nem jelent változást. Elindult az úton, az üdvözülés útján, ezt az a tény, hogy a bűnt el sem követte, már nem befolyásolja. A Tyihon lányában érkező démonnal szót ért (messziről üdvözlik egymást, kukorékolásuk a film egyik legmisztikusabb eleme), vele folytatja igazi küzdelmét, talán ő jelképezi az eredendő bűnt.
A Sziget parabolája igazi Káin-metafora, a bűnbeesés elkerülhetetlen szükségszerűségén keresztül a bűn misztikus megtisztító erejét hangsúlyozza. Pavel Lungvin filmjének tere meditatív tér, valóságát nem a külvilág történései, hanem egyfajta belső fejlődés, a hit általi megtisztulás keresése határozza meg. A film eleinte valóságosnak tűnő tere a film végére átlényegül egy térben és időben meghatározhatatlan, örökkévaló térré, melyben Anatolij halála nem drámai esemény és nem befejezés, hanem továbblépés valami más minőség felé, vagy – és ez nem ellentét – beleolvadás a semmibe.
Pontszám: 9/10
