Katyn mai megítélésének ügyében nincs rossz oldal. Nincs épelméjű ember, sem Lengyelországban, sem máshol, aki - legalábbis erkölcsi értelemben - vitatná, hogy mi történt, vagy bármiféle igazolást keresne legkevesebb 16 ezer lengyel hivatásos és tartalékos tiszt meggyilkolására. (Ez nb. igaz az "orosz félre" is, avval együtt persze, hogy ilyenről aligha beszélhetünk, a történelem magyarázata ott sem a "hivatalos szervek" privilégiuma. És igaz avval együtt is, hogy bár az orosz kormány már 1990-ben elismerte, és bocsánatot kért a bűntettért, az értelmezés fontos nüanszaiban súlyos nézeteltérések vannak a lengyel és az orosz kormányok között.)
A katyni mészárláshoz tehát szemernyi kétség sem fér - ennek biztos tudatában tehetjük fel magunknak azt a kérdést, hogy vajon film-e az, amit látunk, vagy valami más. Az agg mester még mindig ura a képeknek, a színeknek, a fénynek, a beállításoknak, a színészeinek, ez vitathatatlan. Ugyanúgy ért a néző sokkolásához és székhez szegzéséhez, az ember erőszakos halálának bemutatásához, mint legszebb napjaiban, gondoljunk bár Zaragoza ostromára a Légióból, Maciek Chelmicki végperceire a Hamu és gyémántból, vagy Az ígéret földjének azon hátborzongató jelenetére, amikor a meggyalázott Zoska apja magával rántja az erőszaktevő gyárost, Kesslert a szövőgépek forgatókerekei közé.
Wajda legújabb filmjéből azonban hiányzik minden más filmes dimenzió és mélység. Legelsőleg a dramaturgia. Valóban, a katyni történet egyértelműsége nem nyit teret a kitérőknek; az események rövid idő alatt, fordulatok nélkül, logikusan, az egyetlen lehetséges vég felé nagy sebességgel haladva zajlanak. De a katyni áldozatoknak ebben a filmben a tarkólövésen kívül nincs egyéni sorsuk, jellemük, személyiségük, csak en masse léteznek. Esetleg egy régi fénykép főalakjaként, mely fénykép fölött a hozzátartozók gyászolnak. A lengyel történelmi mitológia, a "lengyel vallás" evangéliumának főszereplőiként, mártírjaiként lépnek elénk a műben - és épp az ő mártíromságuk tartja össze a nemzetet. A velük történtek a filmben a romantikus hagyománytól inspirált narratívában, és a katolicizmus által kínált nyelven nyernek értelmet. Erre számos kép és mozzanat figyelmezteti a nézőt, a katonakabáttal letakart, megcsonkított Jézus Krisztustól a tömegsírból kiálló, rózsafüzért markoló kézen és a szentestén a kozselszki karcerban elénekelt vallásos éneken át a Penderecki egyházi ihletésű és funkciójú műveiből a film alá vágott medley-ig bezárólag. A katyni áldozatok Lengyelország Krisztusa - Lengyelország pedig a nemzetek Krisztusa, amit (a filmben egyébként jórészt arctalan) barbárok 1939-ben együtt, szövetségben eltiportak. Ezek az állítások nem vitathatók, és nem is igénylik a vitát. Wajda mindig is a nemzeti képzelet gazdája volt; ám míg korábban számos kérdést mellékelt a hagyomány által evidenciaként kezelt tételek mellé, most ezektől tartózkodik. Tudjuk ezt be - ne a politikai konjunktúrának, hanem az emelkedettségnek. A didaxis, vagy inkább a nemzeti igehirdetés nem is tűrne más művészi magatartást.
A katyni vérengzés így elmesélt története azonban még nem adná ki a filmidőt. (Jellemző részlet, hogy ha a dramaturgia következetesen ragaszkodik az időrendiséghez, a film csúcsjelenetének - a kivégzéseknek - már az első fél óra végén be kellene következnie.) A szerzők ezért mintegy rákényszerülnek, hogy felskicceljék a hozzátartozók és a túlélők sorsát is, viszonyukat a mészárláshoz, de inkább annak utóéletéhez. A film azt állítja, hogy a Katynról szóló hazugság volt a Lengyel Népköztársaság fundamentuma, genezisének kulcsmozzanata - ám legyen, jóllehet épp Wajdától vagyunk egyéb, hasonlóan aljas hazugságokról is értesülve e tárgyban. (Már amikor, persze. A Hamu és gyémánt, amely épp csak az oroszokat hallgatja el a posztháborús Lengyelország történelméből, maga is e hazugsággyártás része volt.) De a differenciálás, az egyéni sorsok, motivációk, lélekrajzok hiánya immár zavaróan szembeszökő. A tételmondatokban beszélő, mitológiai ihletésű papírmasé-figurák legfeljebb a lengyel történelem interpretációs közhelyeit illusztrálják. Mintha valami vérbőn és jó fantáziával dramatizált, és persze igen hazafias History Channel produkciót látnánk - gondolhatnánk, ha ez nem lenne szentségtörés.
De szentséget törni eszünk ágában sincs. Inkább engedjük át magunkat az érzelmeinknek, a rettegésnek és a döbbenetnek. Ha már ezt a szerepet szánta nekünk, nézőknek a rendező.
