Populáris filmek színészeként befutott sztároknak a kamera másik oldalára kerülve elkerülhetetlenül fanyalgó tekintetekkel kell szembenézniük. Az ember alapból van olyan rosszmájú, hogy ilyenkor elsőre még véletelenül sem a kíváncsiság és drukk töltse el, hanem a fitymázás: mit akar ez a ficsúr rendezőként? Pedig lassan ideje lenne észrevenni, hogy sármőrként, vagy bohócként megismert aktorok sem feltétlen úgy képzelték el gyerekkorukban a filmművészetet, hogy délutáni matinékon Zorrónak öltözve rohangálnak, mint a bolondok. Ergo: ahogy lehetőségük nyílik megkaparintani egy rendezői széket, tíz körömmel ragadják annak karfáját, hogy márpedig most úgy nekiállnak önkifejezni, ahogy még soha.
Nézzünk pár példát: az örökös mellékszereplő Steve Buscemi direktorként előszeretettel és eredményesen kísérletezik, Facér Jimmy című munkája több is mint figyelemreméltó; Nicolas Cage Sonny-jának főhőse olyasfajta karakter, amely értelmezhetetlen lenne, ha a rendező maga alakítaná egy Tolvajtempó és A Szellemlovas között; a legnyilvánvalóbb példa a sikeres váltásra pedig George Clooney pályája, ő egyenest Ross doktor és Batman gúnyájából jött, hogy fenekestül forgassa fel a politikai krimi műfaját, hol rendezőként, hol producerként. Hja, kérem, hogy azért készít Ocean's 13-t is...? A fizetőképes háziasszonyok tömegei azért még mindig a mosolyára, meg az őszes halántékjára buknak, nem az eszére; valamiből pedig élni is kell a fene nagy művészet mellett.
Mondhatnánk, legutóbb pedig Antonio Banderas bukott le: az ő képességei sem merülnek ki a Latin Szerető megformálásában. Ám az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Banderas annak idején a kommerszgyárosnak épp nem nevezhető Pedro Almodóvar filmjeivel szerzett nevet magának, másrészt pedig rendezett már egy Tűzforró Alabambát '99-ben, de annál azért tényleg van még feljebb. Például a Forró zápor, aminek nem is az alapanyag, Antonio Soler regénye, illetve a belőle készült forgatókönyv, nem is az egyébként igéző tekintetű szereplői, Alberto Amarilla és María Ruiz, hanem maga a rendezés a legnagyobb erőssége. Ahogy fentebb már említettük: bátor, ehelyütt már-már a szürrealitással kacérkodó kísérletezés, szuggesztív képi világ, művészi fokon véghezvitt vizuálorgia. Valamint egy gyönyörűen emberi, őszinte és érzéki ágyjelenet, amely egyaránt nélkülözi a direkt erotikusnak szánt hiperreális mutogatást, és a B-filmekből ismert paplan alatti maszatolást.
A történetet nehéz volna bő lére ereszteni: a '70-es évek alkonyán járunk a tűzforró spanyol nyárban, hőseink fiatal huszonévesek, akik lassan beletörődnek, itt az ideje a felnőtté válásnak. Miguelito a műtőasztalon átértékeli életét, ezentúl költő kíván lenni. Nem túl macho, de legalább eredeti - gondolja magáról. Gyönyörű barátnőjét speciel jobban érdekelné az itt és most, mint Dante Isteni színjátéka, mégis ellenáll minden kívülről érkező csábításnak és kitart egyre hűvösebb szerelme oldalán. A fiú nem ennyire toleráns, ő már azt várja egy nőtől, hogy felfedezze benne a művészt - még ha lényegesen idősebb és csak mérsékelten vonzó is az a nő. Valószínűleg bárki más egy kellemes kis rövidfilmet készített volna ebből az anyagból, mondván: nincs benne több. És tényleg: a szerelem magasztos, a szerelem borzasztó - semmire sem jó banalitások ezek. Banderas viszont igenis letett valamit az asztalra, s ettől kezdve már őrá sem lehet ugyanazzal a szemmel nézni. Még ha jó pénzért most néhány évig Csizmás Kandúrt is szinkronizál szexi spanyol akcentusával.
