Cecil B. DeMented, a moziterrorista rendező és filmőrült gerillacsoportja elrabolnak egy szebb napokat látott filmcsillagot, hogy a vele készített ultrarealista művükkel bizonyítsák be: létezik alternatíva a hollywoodi szemét mellett. Véráztatta-golyólyugatta - és szigorúan szexmentes! - forgatásaikon hardcore szituációkon mennek keresztül, ám a mű végül elkészül. Forog. Az alkotó pedig pihenésképp dug egyet, aztán egy felgyújtott tolószékkel a tömegbe veti magát... Mindez John Waters, amerikai kult-trash rendező legújabb filmjében.
'Halál a mozgóképileg inkorrektekre! Tiltsák be a blőd filmek forgalmazását!' - ezek a cheguevarai magasságokba törő jelmondatok nem egy filmiparra szakosodott antiglobalizációs trupp transzparensein jelentek meg, hanem azoknak a promócsomagoknak az oldalán díszelegtek, melyeket John Waters küldözgetett szét a nagyvilágba legújabb ámokfutását reklámozandó. A moziterrorista-túlélőpakk kötelet, csomókötési útmutatót, bűzbombát és egy vízipisztolyt tartalmazott.
Hiába, John Waters nem ma kezdte a szakmát. A '46-os baltimore-i születésű, katolikus neveltetésű Waters kiemelkedő pályafutása már a filmek előtt elkezdődött. Először a helyi katolikus ifjúsági szervezet vett érzékeny búcsút tőle "erkölcstelen mozgású tánc, erkölcstelen irodalom olvasása és LSD-fogyasztás miatt", később pedig a New York Universityről rúgták ki füvezésért. Ám ő ahelyett, hogy elfogadta volna az egyetem által javasolt pszichiátriai kezelést, leforgatta élete első felforgató filmjeit.
A '70-es évek elején készített no-budget munkái ma már a trashmovie műfaj klasszikusainak számítanak. Állandó, amatőr stábja olyan illusztris személyiségekkel ajándékozta meg a filmművészetet, mint a Rózsaszín flamingó (1972) 150 kilós transzvesztitája, Divine, aki - a Stileproject előtt 25 évvel! - először evett a mozilátogató nagyközönség előtt kutyaszart. A filmet még Cannes-ban is bemutatták, Waters és műfaja világhírű lett. Ezt követően Charles Manson és más amerikai kultgyilkosok életművében mártózott meg, hogy aztán filmre vigye minden WASP-értékrenddel ütköző, még megrázóbb filmjeit (Desperate Living, 1977; Female Trouble, 1975).
A sokk-komédiák sikere lassacskán felkeltette a pénzesebb stúdiók érdeklődését is, így Waters egyre nagyobb költségvetésű - és sokak szerint éppen ezért egyre gyengébb - alkotásokkal próbálkozhatott. A Cry baby (1990) és a kommersz Titkos gyilkos mami (1994) után legutóbb a Kuki (1998) kirobbanó sikere jelezte, hogy az egykori trashpápa munkássága mára megkerülhetetlen lett.
A Cecil B. DeMented szintén normális körülmények között, azaz relatíve sok pénzből és profi színészekkel készült, a történet mégis tapintható közelségbe hozza a pénztelen és totálisan független filmkészítés minden baját és báját. Cecil, a filmterrorista akciócsoport rendezője és a vele egy fedél alatt lakó barátai - a sátánista sminkes, a homoszexuális sofőr, a tűzőgépre izguló hangosító és a politoxikomán színész - mind a független film megszállottjai, sőt bolondjai. Vérgőzös Hollywood-ellenes beszólásaik és akcióik során nem csak a mainstream filmipar szennyéről rántják le a leplet, hanem ők maguk is nevetségessé válnak. A tökéletes film elkészítéséhez elrabolt, elkényeztetett hollywoodi díva jelenléte csak tovább fokozza a paródia hatását. Melanie Griffith zavarbaejtően jól játssza a szerepét, és mivel ő a Waters-film egyetlen hivatalos sztárja (a végefőcímből azért kiderül hányan pátyolgatták Ms. Banderast a forgatáson) még azt is mondhatnánk, hogy implicite ő a Cecil ultrarealista eleme.
Waters a pályán töltött harmadik évtized után sem tagadja meg magát: sokkolva nevettett közel másfél órán keresztül. Bár a legaberráltabb jelenetek már lekerekítve érkeztek a moziba, így is mindenki megkapja a magáét. Pornó, erőszak, terror egy filmben - szórakoztató műfajorgia.
