Megint egy kisvárosi film. A nemrég bemutatott Kikötői hírek északi (és halszagú) története után egy angol kisváros nem kevésbé izgalmas (és hajlakkszagú) életének néhány napjába pillanthatunk be.
Ám a hangvétel itt némileg oldottabb: a drámai elemeket fergeteges és sokszínű angol (vagy ír?) humorral oldják az alkotók.
Az évente megrendezésre kerülő nagy hírű angol fodrászbajnokság aktuális helyszínéül Keghley városkát szemelték ki. A mindenért lelkesedő helyi elöljáró (Warren Clarke) repeső örömmel jelenti be az eseményt - a helyiek nem túl nagy lelkesedésére. Mégis van néhány ember, akinek felkavarja életét az esemény. A városkában működő két fodrászüzlet tulajdonosa különös viszonyban áll egymással. Phil (Alan Rickman), az egykori sztárfodrász tizenéves fiával (Josh Hartnett) viszi az üzletét. A megcsömörlött, morc férfi szóba sem áll a másik szalon tulajdonosával. Azt ugyanis volt felesége (Natasha Richardson) vezeti egykori modelljével (Rachel Griffiths). A két nő tíz évvel korábban egymásba szeretett, és lelépett Phil életének nagy versenyéről. Most mindannyiukat piszkálja a dolog, hogy itt a verseny a lehetőség, és újra lehetne, csak hát... Ezt pedig csak tetézi, hogy megjelenik leányával (Rachel Leigh Cook) Phil régi nagy ellenfele (Bill Nighy)... A felszakadó sebek és az évtizedes dac különös helyzetekbe sodorják hőseinket.
A Fújd szárazra, édes! alapötlete a film producerének korábbi dokumentumfilmjéből ered, amely a Las Vegas-i fodrász-világbajnokság különös világát mutatta be. Ruth Jackson ezen felbuzdulva kérte fel Simon Beaufoy-t, az Alul semmi forgatókönyvíróját, hogy alakítsa azt játékfilmként leforgatható történetté. Az így elkészült könyv Paddy Breathnach-hez, az ír filmművészet egyik fenegyerekéhez került - a végeredményt pedig most láthatjuk. Ötletekből kifogyhatatlan alkotók minden részletében kimunkált, minden képében izgalmas filmje kerül a vászonra, amely régi idők vígjátékait és bohózatait idézi. A humornak már-már kivesző (nem harsogó és közönséges) motívumait eleveníti fel: semmmi sem direkt és öncélú, pedig a feketébbik fajtából is akad jócskán. A film éles pontossággal megrajzolt paródiája korunk magukat illegető divatpáváinak, finom iróniával beszél a kisvárosi élet megszokott mindennapjairól, kedves humorral szól a szeretetről és megértésről. A humor itt elsősorban a jellemábrázolás eszköze. Minden egyes karakterhez más-más gegek taroznak. Míg az elöljáró fokozatosan átveszi a versenyen részt vevők külsőségeit, a rivális leánya megcsömörlik attól, és inkább a helyben tapasztalt természetesség felé hajlik.
Az emberekben nagy változások zajlanak ezekben a napokban: a csupa külsőség és álságos fény világa bekerül az őszinteség világába. Ám mindenek mélyén a szeretet, az érzékenység és a megértés búvik meg. Egyben groteszk és könnyfakasztó: ismét egy olyan darab, amely görbe tükröt tart gyarlóságunk és hétköznapi kicsinyességünk elé. A jók elnyerik jutalmukat, a rosszak megbűnhődnek. Mi pedig jót mulathatunk rajtuk.
