Olyan balszerencse nincs, hogy az ember hétről hétre az évad legrosszabb filmjeit látja - de néha talán mégis van. Mert a Mária Magdolna, Abel Ferrara filmje igazán fárasztó, szépelgő, unalmas és ostoba.
Ehhez képest sikerült négy díjat is besöpörnie tavaly Velencében, amire nem tudok más magyarázatot, mint hogy a filmesek szeretik a filmesekkel foglalkozó filmeket, és a Mária Magdolna ilyen. Benne van a Mel Gibson-féle botrány A Passió körül, Scorsese Krisztus-filmjét meg is említik, ezek a sarokkövek, mert rendezni nyilván a legfontosabb dolog a világon, és az élet a forgatásokon játszódik, a következő lépés már a megvilágosodás.
Jaj, de szeretjük magunkat. Erről szól a Mária Magdolna, persze nem hivatalosan, mert igaziból Jézusról akar beszélni, hitről, Istenről, életről, csak ahhoz valószínűleg nagyobb szellemi erő szükségeltetne. Mert így a film csupa műveletlenség és babona, semmivel sincs benne több muníció, mint mondjuk a Da Vinci-kódban, csak amíg az fordulatos és rohanós, ez áll, lassú, rafináltkodik, és így próbálja elhitetni, hogy milyen mély. Van itt minden, tíz másodperces átúszás, ferdén tartott kamera, gyertyafény, sok-sok közeli kép, hogy aki akarja, számba veheti a főhősök pattanásait és pigmentációs burjánzását, no meg a sötét és acélkék nagyváros a meleg színekkel, napfénnyel ábrázolt szent tájak ellenében. Na jó, ha ez sem lenne, mindenki fölhorkanna, hogy enynyire sablonos dolgot a hűtlen és szinte elvesző, de hirtelen mégis az igaz útra lelő tévésztárról mégsem illik előadni, és ezen semmit sem segít a megtért színésznő eseménytelen bolyongása Jeruzsálemben. Juliette Binoche bávatagon mosolyog, csinos és kortalan, de ha a boldogság ezt a bambaságot jelenti, az ember szívesebben lenne boldogtalan.
Van még egy érdekes tanulság: nincs olyan, hogy rossz filmben jók a színészek. Abel Ferrara Binoche mellé még egy nagyágyút szerződtetett, pontosabban még kettőt, de hogy a jelentéktelen feleség-sablonra miért kellett Heather Graham, arra nem tudom a választ. Forest Whitakert viszont sajnálhatjuk, hiszen normális körülmények között őt mindannyian szeretjük, erős színész, nagy, esendő melákokat játszik, ő aztán igazán tudja, mi, merre, hány lépés. Most meg nem tudja. Elég bizonytalan, amikor a műsorvezetőt játssza, aztán zavarba ejtően üres, amikor az élet ráméri a csapásokat, és ez még csak a kezdet, mert jön a mélypont, a nagy megtérés, az imajelenet, ahol az ember azt sem tudja, hová nézzen, annyira csak ágál Whitaker, vágja az arcokat, gesztikulál és hőbörög.
Menet közben hihetetlennek tűnik, de egyszer ez a film is véget ér. Annyira nem történik semmi, hogy érezni: ezt a világ végezetéig el lehetne húzni, meg is próbálják, de kellemes meglepetésként egyszer csak jön egy vízparti jelenet, és már hosszan pöngetik a gitárokat, ébred a remény, és nem véletlenül, mert megjelenik a stáblista. Ha már a megváltásról volt szó.
