Lars von Trier filmje, a Táncos a sötétben minden aranyat learatott Európában, mire ideért hozzánk. A Pálmát Cannes-ban, hármat az Európa Filmdíjakból, köztük a Közönségdíjat is. Ez utóbbitól kiváltképp biztonságban érezheti magát a néző, mikor beül a Björk és Catherine Deneuve nevével is vonzó darabhoz a moziba: a dán film kísérletező kedvéről híres fenegyereke nem csak a kevés finnyást keríti vonzáskörébe. Kísérlete pedig nagyon is meghökkentő: zenés jelenetekből és a történetet szinte dokumentarista hűségű "valóságképekben" mesélő részekből építi fel filmjét, merészen elemelve egyiket a másiktól, és mégis lebegő harmóniában összetartva a kettőt. Musicalesített szomorújáték a Táncos a sötétben, káprázat és látványosság, könnyes tragédiával összegyúrva. Von Trier igazi találmánya az, hogy a (száz kamerával rögzített) musicaljelenetek a nagyon is hétköznapi környezetben hősnője álmait, vigaszát, lelkiállapotát, menedékét fejezik ki, tehát egy olyan belső valóságot, ami többet mond el a drámai helyzetekről, mint a valóságos valóság, s egyben ironikus színnel is gazdagítja a képet. A híres izlandi énekesnő, Björk játssza a hatvanas évek elején Amerikába emigrált fiatal cseh nőt, aki a biztos megvakulás rémével és a nehéz gyári munkával küszködve akarja megmenteni fiát az öröklődő betegségtől. Ez az égi tisztaságánál fogva eleve áldozatnak született nőalak édestestvére a Hullámtörés hősnőjének. Jósága, ártatlansága lesz a végzete. Hogy Trier ezt végigvigye, annak a mese egy nehezen hihető megbicsaklása az ára. Furcsa mód mégis elfogadjuk, mert addigra a film már teljesen hatása alá vonta a nézőt. A befejezés kivégzési jelenete pedig - akárcsak a lengyel Kieslowski Rövid film a halálról című filmjéből - alighanem ott marad az emlékezetünkben.
