Amikor megnéztem a The Mastert, még jó ideig alig tértem magamhoz. Bár sokszor elmondják, szerintem ritkán fordul elő az, hogy az ember bennragad egy filmben. Talán észre sem veszi – persze tudja, hogy a film nagyszerű volt, sőt, mestermű, mégis csak – megy ki a moziból, nézelődik, beszélget másokkal, vagy egyből teszi a dolgát. Tudatosan máshol van, de a film már elkezdett működni benne. Én odáig jutottam, hogy a The Master már az álmaimba is beférkőzött, alapvetően határozza meg a jelenlegi lelkiállapotomat. Azóta is, ha a filmre gondolok, két fogalom ugrik be legelőször: a "zavarba ejtő", és a "burjánzó rétegzettség".

Nyilván nem lehet elmenni a mellett szótlanul, hogy mennyi hasonlóság van a Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman) karaktere által létrehozott "Az Ügy" és az L. Ron Hubbard nézetein és tanításain alapuló szcientológia között. Mert elég sok van, az egyház vagy a dianetika tartozékainak alapvető elnevezéseitől a szimbólumok kiáltó hasonlóságain át a terápia vagy auditálás módszeréig és a reinkarnáció hitéig minden finoman stimmel. Paul Thomas Anderson filmje viszont radikálisan figyelmen kívül hagyja a nézői elvárásokat és prekoncepciókat. Ez az, ami zavarba ejtő a munkájában, hiszen "Az Ügy" nem egy vallás, nem egy szigorú hierarchia szerint felépülő diktatórikus szekta, bár mindezek csírájukban már ott vannak a folyamatokban. Az a félelmetes, hogy Lancaster Dodd is pszichológiailag relevánsnak mondható nézetekkel és módszerekkel dolgozik, ahogy egyébként Hubbard is indult. A film ezekre a lélektanilag megalapozott elképzelésekre fókuszál, ami nagyjából a hipnózis és a szabad asszociáció keverékéből, és a manapság egyre inkább elfogadott perinatális, születés körüli pszichológiából áll, és nem a szektás érzelmi zsarolásra vagy az embertelen megalázásokra koncentrál. Azt a kínzó gondolatot csak P. T. Anderson kegyetlen játszadozása miatt kénytelen hozzátenni a néző magában, hogy hova fut majd ki ez az egész.

És ironikusan mégis ott van az a sok ember, akiken a módszer segít, beleértve Freddie Quellt is (Joaquin Phoenix). Mert afelől nem lehet kétségünk, hogy azok az emberek megtapasztaltak, átéltek valamit, és megkönnyebbültek, jobban lettek, elmúlt a szorongásuk, esetleg még az enyhe hátfájásuk is. Innentől talán mindegy is, hogy mit hisznek, és itt van a nagy morális dilemma, ami szétfeszíti a nézőt. A rendező szándékosan nem az egyházzá transzformálódásról filmez, hanem a "nem is olyan hülyeség" lélektani vetületről. Arról, amilyen pszichés állapotba került a társadalom úgy általában, és aminek Freddie Quell csak az indexe. És nem véletlen Laura Dern szerepeltetése sem, aki a Megvilágosultamban hasonló spirituális karaktert játszik, utalva a mai kor talán a háború utáni időszaknál is nagyobb, elkeseredett igényére az "egyben levésre", az önsegítésre, és az ezt sokszor kihasználó pszichobizniszre. Ilyen időkben a segíteni akarás, a másikat felkarolni törekvés, a jóhiszemű odafordulás talán tömegeket képes megmozgatni, és talán extatikus rajongással is jár. Ebben áll a Mester magnetikus ereje, hogy őszintén segíteni akar az embereken, és hisz a szellem erejében. Persze ezen kívül jó előadó és szónok, megnevetteti az embereket és vonzza a figyelmet. Ez még nem teszi őt zsarnokká, és láthatóan Anderson szerint sem az, bár az önkény útjának lehetősége már sikeresen összejött.

Egyébként még ez sem predesztinálna eredendően, hisz például a pszichoanalízis korszakalkotó eszméje is egy embertől indult, és a kezdetekben szentségtörésnek számított Freudot cáfolni. Ezt próbálta meg filmre vinni Cronenberg is a Veszélye vágyban igen kevés sikerrel. Elméletalkotók mindig is voltak, és jószerivel jelentkeztek tanítványaik is, és itt mutatkozik meg elsősorban a The Master burjánzó rétegzettsége. P. T. Anderson nem próbálja meg besározni a mester figuráját, de nem is mosdatja, egyszerűen hús-vér embernek láttatja. Egy nagy kaliberű gondolkodónak, aki sokkal költőibb és emelkedettebb, mint a környezete, miközben ő maga is küzd állatias vonásaival és az ember gyarlóságaival. Freddie Quell pedig tökéletes kiegészítője a mesternek. Lehet Dodd a szellem és Freddie az állat, de lehet fordítva is, és lehet, hogy életeken át cserélgetik a szerepeket, mert alapvetően egyek. Lehet köztük mester és tanítványi, úr és szolgai, apa-fiú vagy szeretői kapcsolat is, a komplex összefonódásoknak, a szükségszerű találkozásoknak és szövetségeknek sűrű szövevénye képzelhető el, mindezt pedig Hoffman és Phoenix, a két zseniális színész finom érzelmi játéka teremti meg.

Bár egyrészt Freddie a sárkány, az érzéstelenített vadállat, az öntudatlan szabadság, másrészt mégis ő az, aki be van zárva. Ez többször elhangzik a filmben, de az egy helyben toporgás, a beragadás, a mozdulatlanság vizuálisan is jelentős része a The Masternek. A pszichológiai háttértörténetéből adódóan a karakter a sorozatos traumák és a háború miatt egyébként is megragadt egy fázisban, nem tud továbbmozdulni, de mindebből a sorra következő életek állomásai, vagy a test börtöne is kirajzolódhat. A képek viszonylagos mozdulatlansága ezt a rögzítettséget mutatja, egyben reflektíven visszautalnak Anderson korábbi filmjeire, ahol (a Vérző olaj kivételével) a kamera virtuóz, attraktív mozgása elengedhetetlen volt a tér felépítésében és a karakterek jellemzésében. Ebben a filmben a kamera szinte belemerevedik a közelikbe, az ismétlődő, monoton, zajszerű zenével együtt pedig állandó, vibráló feszültséget teremt, ahogy az ellenpontozó beállítás is a tenger káoszával és a hajó korlátainak kvázi mozdulatlanságával. Ezt az érzést csak kiegészíti az oda-vissza zökkenő kamera és a konkrétan Freddie-nek szánt pszichológiai gyakorlatok direkt ismétlődése, ahogy ketrecbe zárt vadként megszállottan járkál fel-alá, mint a Kótyagos szerelem Barryje a folyosó labirintusaiban.

És miért The Master? P. T. Anderson lenyűgözően felépített szerkezetű filmjében mindenki hódol valamilyen mesternek. Ott van a NŐ, csupa nagybetűvel, ahogy Freddie megszállottan rabja a nőiségnek, miközben csak az elfogadásra, a bizalomra vágyik, így lesz fontos a tébolyult anya, a nagynéni, és az elvesztett szerelmes szerepe a háttértörténetben. Ott van Lancaster Dodd a pszichológiai-filozófiai eszmék embere, "Az Ügy" irányítója, sok követő mestere, de egyébként a feleség a titkos manipulátor. Ebből a szempontból kulcsfontosságú a szintén zseniális Amy Adams, aki hidegen szövi hátulról az eszme hálóját. A filmben csak egy leheletnyi utalás van a vallási nézetekbe alakulásra, amikor az idézd fel képzeld ellé válik, de ezt a fordulatot a feleség már szépen előkészítette. Ő duruzsolt könnyes szemekkel, hogy a túlélés záloga a könyörtelen támadás, és ő utasítja el Freddie-t mondván, hogy az ügyhöz milliárd évnyi elkötelezettség kell, sőt, a félelmetesen visszafogott, puritán jellemével még az absztinencia pártján is ő áll.

Mindenkinek van egy mestere. Számomra pedig újra bebizonyosodott, hogy Paul Thomas Anderson az egyik legeredetibb és legtehetségesebb ma élő rendező, aki a The Master gazdag mélységeivel, szimbólumaival, letisztult szerkezetével és a szuggesztív atmoszférával félelmetesen hátborzongató filmet készített, ami csendesen kúszik be a bőr alá úgy, mintha magunk is valami mélyen megrendítő pszichés tapasztalaton esnénk át. Talán "Az Ügy" megbabonázó ereje mindenkire nagy hatást fejt ki, mindenki ambivalens vele kapcsolatban, és talán ez volt az, ami P. T. Andersont megihlette. Mindenesetre mindez a filmművészet egyik csúcsát jelentő élménnyel jár együtt.