Stephern Frears legújabb filmje újfent a történelem, de most a közelmúlt felé fordul: A királynő 1997 későnyarának egy hetét mutatja be, nevezetesen azt a hetet, amikor Diana hercegné és szerelme Párizsban a betonoszlopnak rohant.
Méghozzá nem is akárhogyan mutatja be: a film a balesetet megelőző hét utolsó napjával kezdődik: Tony "szólítson csak Tonynak" Blair először nyer a választásokon, ezzel meghökkentve az angol politikai közéletet. A politikai közéleten túl a királyi családot kergette döbbenetbe, s ennek a film hosszú-hosszú perceket szánt, amelyek már-már egy angol abszurd komédia határait súrolják. Kezdve Blair első palotabéli látogatásával, amikor is az inas elmagyarázza a helyes viselkedést, folytatva a miniszterelnöki megbízásig, amelyet először Blair kér, majd a királynő rápirít, hogy nem úgy van az...
Az abszurd szó aztán többször is eszünkbe jut: Frears filmje szép lassan kettéválik, két külön film látható a vásznon. Az egyikben legtöbbször kézi kamerával, gyors kameramozgásokkal kíséri nyomon Balir útját a győztes választásoktól a beiktatáson át az első küzdelmes hetekig, a másikban azonban egy brit sitcom látható, amelyben a királynő, az ő mamija (az anyakirálynőt másképp nem is szólítják a filmben), a két unoka (Harry és William egy jelentben látszik, háttal) és a finom lelkű, néha idiótának beállított Charles a főszereplőnk. Mellettük jól kitalált mellékalakok színezik a képet: titkárok, inasok, szobalányok, akik persze tudják, hogy a királynőt "Ma'm"-nek, és semmi esetre sem "Madam"-nek kell szólítani. Frears már-már túllő a célon, s egy szentimentális jelenettel (a királynő féltengely-törést szenved, meglát egy gyönyörű szarvasbikát, elhessegeti, de a csúnya vadászok mégis lelövik az állatot) fel is teszi az i-re a pontot.
A másik oldalon a nyüzsgés, a forgalom, az emberközeliség a jellemző: a Downing Street 10. falai gyerekrajzokkal vannak tele, Mrs Blair maga mosogat, szóval már-már idillikus brit családmodell látható, amelynek csúcspontja maga a miniszterelnök, aki otthon Blair feliratú focimezben grasszál.
A két világ Diana halálakor találkozik: Blair, a munkáspárti miniszterelnök először leidiótázza a királyi család tagjait, majd hogy-hogynem maga menti meg a koronás fők tekintélyét a köz haragjától.
Mindig meredek olyan filmet készíteni, amely nem a régmúltról szól, hanem a híradókból ellenőrizhető tényeken alapszik. Nem vagyok tisztában pontosan a történtekkel, de feltételezhetően a britek többsége sem. A probléma az, hogy Frears filmjében híradórészletekhez is nyúl és nem hangsúlyozza ki, hogy mikor használ fiktív híradós anyagokat, illetve azt sem, hogy a forgatókönyvnek mely részei alapulnak tényeken, s melyek azok, amelyeket Peter Morgan talált ki. Így tehát A királynő első látásra azt mondja magáról, hogy ezek a tények, s a királyi család tagjai illetve a miniszterelnök családja is pontosan így élt, s pontosan ezek az események történtek Diana halála után.
A forgatókönyvet elsősorban Helen Mirren menti meg: a színésznő a királynő szerepében hiteles, illúziókeltő alakítást nyújt. Alakításából azonban sokat von le olajozott, fürge mozgása, amellyel leleplezi saját korát. Sajnos.
