Tánc a pajtában, megkorbácsolt lány, bigott egyház, szovjet típusú sematizmus: Ken Loach utolsó filmje, a Tiltott táncok fut már a hazai mozikban is.
1932. Tízévi távollét után hazatér Amerikából a hallgatag munkásember az ír vidéki életbe. A függetlenné vált országot még mindig ezernyi politikai feszültség osztja meg, a viszonyok feudálisak, a szegénység riasztó, a katolikus egyház befolyása meghatározó. A polgárháborús veterán, a környék egykori vagabundja végigszomorkodná hátralévő éveit agg szüléjét ápolván a faluszéli viskóban, hiszen szerelme azóta egy nagydarab, jó szándékú paraszt felesége s gyermekeinek odaadó édesanyja… de hát mit van mit tenni, ha egyszer a helybéli fiatalság testületileg járul elébe, hogy nyitná ki ismét az egykor közösségi események színteréül szolgáló pajtáját a kultúrára, szórakozásra, örömre fogékonyak előtt. S lesz is összefogás, táncház, iskola, felhőtlen boldogság.
Csakhogy nem nézik mindezt jó szemmel a helybéli gonoszak. Úgymint a földesúr, a rendőri szervek, a jobboldali népnyúzó politikusok, de legfőként a katolikus egyház.
James Gralton, Írország történelmének egyetlen száműzöttje, aki ebben a filmben szabadelvű Ludas Matyiként száll szembe a klerikálfasiszta ír Döbrögikkel, amúgy a valóságban kommunista agitátor volt, s nem csupán táncházszervezéssel, Yeats-versek elemzésével és a dzsessz propagálásával vívta ki a bizonyára tényleg bigott, a kommunista eszmék említésétől is paranoiás felsőbbség agresszív, nemtelen és főként törvénytelen beavatkozását.
A nagyszerű, tiszteletreméltó, főleg korai filmjei miatt a hetedik művészet halhatatlan klasszikusai közé tartozó Ken Loach életművét sajnálatos módon ezzel a mívesen kidolgozott, szépen fotografált, hitelesen eljátszatott, ám egysíkú szemléletet tükröző darabbal kívánja lezárni. Amelyben jóságos szegény emberek vívják reménytelen harcukat a szívtelen, kapzsi gazdagokkal. Ártatlan, jó arcú fiatalok a már ránézésre is torzult lelkű, a vallási tanítások nevében bármilyen gaztettre képes elittel. (A rendőrfőnök papa konkrétan megkorbácsolja saját lányát, amikor megtudja, hogy ő is az erdőszéli házba jár táncolni-művelődni.) A főhős igazi, emberekbe, igazságosságba, szabadságba vetett hitének felsőbbrendűségét csak még jobban kidomborítja a vele szemben állók intézményi struktúrát agresszíven védő klerikalizmusa (amely valójában megtagadja a kereszténység szeretetelvű tanítását).
A rendező baloldali elkötelezettsége sosem volt titok. Ám korábbi filmjeiben képes volt arra, hogy a saját nézetrendszerének szempontjából ábrázolt társadalmi folyamatokat személyes síkon megjelenítve hiteles képet nyújtson. Itt épp ellenkezőleg: a figurák társadalmi szerepeik szerint meghatározottak, némelyikük csaknem karikaturisztikus vonásokat mutat. A hősök sorsukat nem személyes döntések sorozataként élik meg, hanem eljátsszák társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójukból eredő szerepeiket. Egyéni dráma nem lehetséges, mert mindenki a saját osztályhelyzetével kialakított viszonynak megfelelően, és csakis arra reagál. Mint egy sematikus szovjet filmben.
