"Lassan oszlik a vert történelem..." egy mára elfeledett, nemrég még népszerű, sokat szavalt Kádár kori magyar költő sora ez. Tudom, másképp gondolta, és minden fordítva alakult - mint ahogy Wolfgang Becker nagy sikerű vígjátékának szereplői is másképp hitték: épp ezért ötlött fel bennem a verssor.
Rögtön a cikk elején el kell árulnom: nagyon nem tetszett a film. Ezzel ellenvéleményt képviselek, a Good bye, Lenin!-ről mindenhol csak dicsérő szavak olvashatók, külhoni fesztiválbeszámolóktól a (máskor méltán óvatos) legjobb magyar filmfolyóirat lelkes méltatásáig. Megpróbálom hát indokolni különvéleményemet.
Közvetlenül a berlini fal ledöntése előtt egy kelet-berlini asszony tüntetést lát, ahol fiát (is) rendőrök bántalmazzák. Szívrohamot kap. Súlyos infarktusa után kómából magához térve az orvosok mindenfajta izgalmaktól tiltva engedik csak haza. Az asszony tizennyolc-húsz év körüli fiával és lányával él, mérnök férje évtizede nem tért vissza Nyugat-Németországból. Fia tehát színjátékba kezd: mindenáron fenn akarja tartani a látszatot, hogy nem történt semmi, a fal nem omlott le, anyja életének nemcsak otthoni, hanem tágabb, országos környezete is változatlan. Ehhez kisebb-nagyobb praktikák szükségesek, főként az NDK hazug tévéhíradóit kell megrendeznie, ami sikerül is neki amatőrfilmes barátainak segítségével. Kiderül, az ágyhoz kötött anya lelkes párt- meg államhű tanárnő volt, lakóközösségi élharcos, afféle szervező és mozgósító személy. Nem csalódhat, számára örökké él az eszme, az NDK nem rés, hanem erős bástya lakóközösségeivel, úttörőcsapataival, bárgyú - a tanárnőnek oly kedves - állami gyermekdalaival. Őt nem érdekli a valóság, nem tud a szörnyállam mélyfekete árnyoldaláról, Stasiról meg szökni vágyókról, semmi rosszról nincs tudomása, legfeljebb orvosolandó "hibákról". Az erőltetett és agyalmány alaphelyzettel semmi bajom, vígjátékot, abszurdba hajló, csendes színekkel élő kesernyés groteszk komédiát látunk - e műfajnak megvannak a saját jogai, holmi sültrealista igény itt boltozatos butaságomról vallana.
Annál inkább zavar azonban, hogy a film szemhunyorító helyesléssel ábrázolja a család szánalmas hazugságigyekezetét. Nosztalgikus mosollyal figyeli őket, szelíden ironikus mosollyal ábrázolja a mindennapok "kisembereit". De honnan az irónia? Miféle magasságokból, milyen erkölcsi fölényből sugárzik? Hiszen a rendező maga sugallja ugyanazt, amit tágabb szemhatárokat nem ismerő hősei - igazán semmi különbség nincs közte és a film "kisemberei" között. Igazság és hazugság, a vakhit és a butaság, NDK és NSZK, lövetés a falnál, menekülők? Mindegy, a mindennapok kisvilága számít csak... Bizonyára a rendezőnek más a véleménye, és többet tud minderről - sajnos, a néző is -, de ábrázolásmódja, humora révén tökéletesen azonosul szereplőivel. Ez viszont kevéssé a szatíra és a komédia sajátossága - ez művészi félreértés. Örkény, bár nem gúnyolódott szerencsétlen Tótjain, de nem is kacsintott rájuk biztatóan. E film írója és rendezője szelíden figyeli, amint hősnője kislányos áhítattal issza a hazugság minden förtelmes szavát, e film rendezője "Kádár apánk" cinkos kacsintásával megérti és rokonszenvesnek tartja, mert hiszen e tanárnő és milliónyi honfitársa élte végig a rendszer évtizedeit. Vagy gazdagabban árnyalt valós helyzetek, vagy csikorgóbb indulat kellene. A szatíra vajon szatíra maradhat ilyen álságos sugallattal is?
A Tóték létezőnek hatnak - azért remekmű. Ilyen asszony, ilyen tanárnő, ilyen ember viszont természetesen nincs, soha nem is létezett, ilyenben Honecker elvtársék sem hittek, sőt - ami talán még nagyobb baj - a szatíra sem ismer ilyet, ilyen baráti dallammal hangszerelve. Tandrámajelleg, tételes játék egyáltalán nem zárná ki, hogy kiváló mű szülessen: Dusan Makevejev A gorilla délben fürdik című sokkal abszurdabb remeklésében is látható a Lenin-szobor elszállítása Berlin utcáin. A gorilla délben fürdik története egyébként bizarrabb és minden ízében valószínűtlenebb. Talán épp ez az: nem akart ráadásul "valósághű" is lenni...
"Legyen úgy, mint eddig volt" - mondja most a Good bye, Lenin! nyugdíjas szomszédja, s rábólint mindenki. A film szerint ők a "csendes többség" - de akkor ki az a több millió ember, aki átzúdult a megnyitott határon, a lerombolt falon, s vajon miért engedték, hogy a szeretett fal leomoljon? - kérdené töprengve egy marslakó a moziban. A rendező persze álnaiv. Ravaszkodóan ügyes. Nem marslakó. A papírmasé film láttán én viszont kedvetlen marslakó lettem, egy marslakó, akinek semmi, de semmi érzéke e tanmese-komédia Trabant-bölcsességű humorához.
