A mediterrán film alattomos módon keríti hatalmába a nézőt. A tenger, a nap, a virágmintás ruhák, a szűk utcák szárítókötelein lengő fehérnemű, a Piaggio robogó: olyan klisék, melyekkel a legcinikusabb néző is hajlandó kezdeni valamit. Mindenki nyaralt már életében.
A vallásos családintézmény génkódként hatja át Lampedusa sziget lakosait: van családi perpatvar, de nincs feleselés, van érzékiség, de nincs paráználkodás. A pofon nem vár holnapig, és csókolózni is most rögtön, de gyere legalább sétálni. Csak Grazia, Pietro halász bűbájos felesége nem tud megfelelni az általános rendnek, feltartóztathatatlanul tör elő belőle a szabadságvágy, viszont a közösség rosszallása, a pletyka és a kiközösítés lepereg róla. Melltartó nélkül fürdik, kis híján elvitorlázik a parton horgonyzó jóképű idegenekkel, és amikor szabadon engedi a sintértelepen vinnyogó kutyákat, betelik a pohár. Pietro, az erős kezű férj nem csekély külső nyomásra (la mamma) meghozza a döntést: Grazia, szanatóriumba mész. A falu is így ítél: alkalmazkodni képtelen, diliházba való hisztérika. Grazia erre gyermeke segítségével jól megleckézteti Pietrót és a falut is.
A tenger nélkül ez a film nem jöhetett volna létre, ugyanúgy, ahogy a Corelli kapitány mandolinja vagy a Maléna sem. Az ember mintha csak ötven százalékig uralná a terepet, a vászon másik fele kék. A tenger ad és elvesz, rendet tart a lélekben.
Kellemes mozi, ha nem voltunk idén nyáron Olaszba', akkor kiváltképp.
