Aki sokat vár a filmtől, mert a Monty Python-os Terry Gilliam jegyzi, a Brazil, a 12 majom és a Félelem és reszketés Las Vegasban rendezője, az magára vessen. Aki viszont csak egy egy élvezhető, szürreális, európai mesefilmen akar fosni, annak tetszeni fog.
És ne csak azért ne várjunk sokat, mert lehetett tudni előre, hogy a 65 éves rendező csak tölti az idejét a félbemaradt filmje, az A férfi aki megölte Don Quijotét után és előtt, meg hogy a Grimm-produkciót ráerőltette a Miramax stúdió, és hogy Amerikában kisebb bukással indított a film. És az se befolyásoljon minket (ahogy amúgy Terry is elmondta), hogy annyira már nem megy a hajdani Monty Python-csapat tagjainak a vicc sem együtt, és most külön sem szívesen erőltetné.
Egyszerűen csak a Monty Python egyetlen amerikai tagja döntött úgy, hogy ezúttal nem akart többet, mint egy normális, kicsit bizarr, európai forgatókönyvet és filmet készíteni egy hollywoodi forgatókönyvből, 75 millió dollárból, Prágában. És ez lett a Grimm.
A Grimm története egy szálon fut: a dörzsölt fivérek faluról falura járnak, és átverik a hiszékeny falusiakat, úgy tesznek, mintha varázslatos erejükkel szörnyektől és egyéb borzalmaktól mentenék meg őket. Emiatt egy komolyabb feladatot is rájuk bíznak: egy erdőben kell eltűnt fiatal lányokat felkutatniuk. Az elvarázsolt erdőben viszont saját meséjükben találják magukat.
A Grimm fivérek - akiket Matt Damon és Heath Ledger alakít - Casanova olaszországi emlékirataihoz hasonló ördögűző szélhámos figurákat testesítenek meg, akik a XIX. században szállnak szembe sok pénzért a középkori babonákkal. A mellékszereplők Napóleon francia hadseregéből, németalföldi parasztokból, gilliamesen bizarr karakterekből és Grimm mesefiguráiból vegyesen kerülnek elő. Persze utóbbiak vannak túlsúlyban: Piroska, Jancsi és Juliska, Ligetszépe és a beszélő farkas.
A végeredmény egy remekül aktualizált, számítógépes grafikával felturbózott élőszereplős Disney-film lett, kicsit gilliamesen abszurd elemekkel és Tim Burton-ösen szürreális atmoszférával ugyan, de akkor is Disney-film. Nemcsak a Disney stúdiója, a Miramax erőltette ezt a vonalat, de az 1937 disney-s Hófehérke és a hét törpe című film is nagy hatással volt Terry Gilliamre a nyilatkozatai szerint.
A Hófehérke egyik rémjelenete, amiben a gyönyörű, rajzolt mostoha szélesvásznon sikítozva változik öreg nyanyává, nem csak Terryre tett nagy hatást. Nem hiába áll a szakkönyvekben, hogy az első felidézhető mozis élményeinket a horror okozza: első óvodáskori moziflashem az, ahogy eközben a széken görnyedezve hunyorítok és szorítom a fülemet. A Grimmben viszont most megnézhettem a jelenet szintén rémisztő fordítottját, ahogy az 500 éves, aszott Tündérkirálynő Monica Belluccivá alakul.
Gilliam szerint egyébként 9-11 éves gyerekek élvezték a legjobban a tesztvetítéseken a fantasyt, de Angliában 12 év, Magyarországon pedig a kockafejű döntnökök 16-os korhatárt állapítottak meg. Persze azért a 24 éves barátnőm is izgult azon a stilizált jeleneten, ahogy egy ló megzabál egy gyereket, egy 25 éves kolleganőm pedig azt mondta: "a Grimm péntek délutáni programnak csodálatos: fostam egy csomó részen".
Egyszóval Gilliamnek sikerült, amit akart. És ez annyi volt, hogy minden sznobizmust félretéve úgy keverje a történelmi és irodalmi utalásokat Grimm híresebb mesealakjaival, hogy egy élvezhető, szürreális európai mesefilmet kapjunk, ami nem akar többet, mint eljátszani a közkincseinkkel, meg a valóság és a képzelet határaival, és helyenként rémisztgessen is (nem csak) kicsiket.
