Grúzia fővárosában, Tbilisziben járunk, ahol az egyik tévécsatorna Az év anyukája szépségverseny megrendezésére készül. A filmidő másfél órája alatt tíz kilátástalan helyzetben lévő, háromgyermekes anyuka élete fűződik össze a testet-lelket kizsákmányoló tévéshow-k világával – de vajon meddig hajlandóak elmenni ezek az asszonyok, hol húzódik a határ a kétségbeesett kitörési kísérlet és az emberi méltóság megtartása között?
A szereplők sokszínű, de mégis általánosnak tűnő problémáinál (kilakoltatás, menekült státusz, szegénység) fogva nehéz őket nem a grúz nők társadalmi keresztmetszeteként értelmezni. A film több pólus ütköztetésén (kelet vs. nyugat, nők vs. férfiak) keresztül világít rá, hogyan lehet élősködni a grúz nők testén és lelkén – a nyugatot majmoló tévéshow-k világában és a való életben egyaránt. Legszebben a címként is szolgáló, a film során többször elhangzó szlogen fejezi ki a két ambivalens világ közt egyre növekvő összeférhetetlenséget: alig van idő feldolgozni az édesanyák tragikus életéből kiragadott jeleneteket, máris a szépségverseny hazug világába ránt minket vissza a film. Ezt a világot pedig ugyan nem érdekli, hogy most lakoltattak ki minket a négy gyerekünkkel együtt, a lényeg mindig ugyanaz: „tessék mosolyogni”! Erre az ellentétre képileg is ráerősít a film, mivel a nők életére fókuszáló dokumentarista-stílust erősíti a kézikamera használata, míg a „keep smiling” életérzést sugárzó tévéshow-t a műfajra jellemző statikus kameraképeken keresztül látjuk.
A film egyértelműen leteszi a voksát a nők mellett, ami több, mint valószínű annak is betudható, hogy maga a film elsőfilmes rendezője, Rusudan Chkonia is grúz származású nő. A Tessék mosolyogni!-ban minden nővel sorsközösséget vállalunk, velük szemben viszont az összes férfi negatív szerepkörben jelenik meg: a férj erőlteti, hogy felesége folytassa a versenyt, bármennyire is megalázó az számára, a férj elhagyja feleségét a bajban, és természetesen a kizsákmányoló tévéműsor készítői és zsűritagjai is férfiak.
A női test kihasználása és eltárgyiasítása a szépségversenyeken elmaradhatatlan fürdőruhás megmérettetéskor válik nyilvánvalóvá: a sokgyermekes anyukák kézzel-lábbal ellenkeznek az apró arany bikiniben való felvonulás ellen, „mi vagyok én, egy darab hús?” kérdezik. A show-bizniszt persze nem érdekli a panaszáradat, a zsűri pedig mentegetőzik: hogyan máshogy tudnák pontoznia résztvevők mellét, combját, hasát? A rendezőnő mindezek után finom választ ad a női test média általi kihasználtságára – a női mellet nem erotikus testrészként, hanem a gyermekét szoptató asszonyon keresztül az anyaság jelképeként ábrázolja. A nehéz sorsot megélt nők lelkének kizsákmányolására is találunk példát, amit a film még történelmi kontextusba is helyez. Az egyik édesanya elmeséli a kilencvenes években zajló grúz-abház konfliktus idején vele megesett szívszorító történetét, mire a műsor készítői arra kérik, hogy mindezt még egyszer adja elő, lehetőleg még szomorúbban: „szórakoztasson minket, beszéljen még a halálról!” – mintha csak a Mónika-show grúz verziójába csöppentünk volna bele hirtelen.
Két, angyal hacukába öltöztetett kislány lóg a film záróképén tanácstalanul a kötélen, mint a kiszolgáltatottság és kihasználtság jelképei, egyben a grúz nők következő generációja. A Tessék mosolyogni! ugyan szomorú képet fest Grúzia asszonyainak mai helyzetéről, de rendezőnőnk az utolsó pillanatban mégis helyrebillenti a mérleg nyelvét, és arra biztat mindenkit: tessék fellázadni!
