„Remélem, nem valami szutykos kálvinista rendezte ezt” – villant át az agyamon (egy tizedmásodpercre minden irónia nélkül)  a gondolat Ralph Fiennes bíborosi tarkóját nézve, zilált, bácsis szuszogását hallgatva a Konklávé című film első perceiben. No lám, be is ütöttek a tíz év ministrálás meg hittan alatt belém vert, jó öreg katkó reflexek, reflektáltam ezután némi önostorozással (szintén katkó reflex) a csúnya, kirekesztő indulatra. 

Aztán a film végén rákerestem: Edward Berger rendező tényleg többé-kevésbé protestáns. Ám ezen a ponton még a bennem szunnyadó harcos pápista is szívesen elnézte ezt neki. A Konklávé ugyanis annyira mélyen (de nem szájbarágósan) beszél a római katolikus egyház jelenlegi állapotáról, és annyira rendkívül ügyesen thrilleresíti a „kisstílű hatalmasok kisstílűen hatalmaskodnak” c. vígjátéki (ezen a ponton fair jelző még: ianucci-i) alapvetést, hogy egyáltalán nem lehet semmilyen irányú elfogultsággal vádolni. Na jó, maximum az érzéketlenség, illetve az előző bekezdésben demonstrált buta előítéletesség irányában elfogult –de a filmeknek úgy általában ez a dolguk.

A császár meztelen, a pápa meztelen, a bíborosok is meztelenek. Berger viszont van annyira tökös, hogy empátiát mutasson irántuk. Amiből amúgy szintén érdemes lenne katkó reflexet csinálni.

Nem vallásos film, nem vallásellenes film, hanem egy titkos harmadik dolog

Egy való életbéli konklávéból a kívülálló nem sokat lát. A szavazás során a választókat hermetikusan zárják el a külvilágtól, az egyirányú kommunikáció pedig füstjelekkel történik. Fekete: eredménytelenül zárult a szavazás aznap esedékes köre (a Szent Péter téren összegyűlt tömeg csalódottan jajdul fel). Fehér: összejött a kétharmados többség, megvan az új pápa (a kialvatlan tömeg még összeszedi az erejét egy tisztelettudó, imádkozós utcabálra).

A Konklávé című, két Oscar-díjra jelölt film most viszont bevisz minket a Sixtus-kápolna, valamint a bíborosokat szállásoló Domus Sanctae Marthae falai mögé, ahol egy kitalált pápa kitalált halála után kitalált bíborosok próbálnak valamit kezdeni a római katolikus egyház egyáltalán nem kitalált problémáival.

A műveletet a film elején elhunyt pápa jobbkeze, a Ralph Fiennes által alakított Lawrence bíboros vezényli le. „Egy menedzser vagy. Menedzselj!” – idézi fel a karakter a kései egyházfő hozzá intézett intelmét, amelyet neki még az egyháztörténelem ezen érzékeny kulcspillanatában sem sikerül teljesen magáévá tennie. Ez azért van, mert Lawrence hite válságba került: egyáltalán nem érzi magát alkalmasnak arra, hogy a Bíborosi Kollégium dékánjaként menedzserkedjen, attól pedig különösen rosszul van, hogy az első pár sikertelen szavazáson mintha egyre több kollégája akarná megválasztani őt a következő pápának. Nem nehéz azt éreznünk, amit valószínűleg az elhunyt pápa is érzett, amikor kulcsfontosságú pozíciót hagyományozott Lawrence-re: ez az ember pontosan azért a legalkalmasabb arra, hogy hatalmi pozícióban legyen, mert egyáltalán nem akar hatalmi pozícióban lenni.

Fiennes nagyjából soha nem játszott rosszul életében, szokását itt sem szakítja meg. Inkább sejtetve, mintsem túlmagyarázva mutatja be a karakterben feszülő ellentéteket. Minden mozdulatával, gesztusával ostorozza önmagát vélt vagy valós méltatlansága miatt – sok nagyon okos ember végzi így, akibe már azelőtt beleverték, szégyellnie kell magát az eredendő bűn miatt, hogy megtanult volna biciklizni.

Fiennes karaktere két fronton gondoskodik arról, hogy ilyen remek film lehessen a Konklávé. Egyrészt – nemcsak a vallásos nézők számára – átélhető, szimpatikus főszereplőként ad igazodási pontot a bíborosi politika idegennek ható, saját logika szerint működő világában. Másrészt gondoskodik arról, hogy ne váljon egy tinédzserekkel teli, ateista Reddit-fórumba illő vallásszapulássá a film:

a Konklávé nem akarja sem betámadni, sem bevédeni a katolikus egyházat, inkább két lábbal a földön járó, pragmatikus-empatikus hozzáállást képvisel azzal, hogy főszereplője nagyjából ugyanazt gondolja a munkahelyéről, mint amit én a Jézus Krisztus Szupersztárról.

5 remek film a hitről és a vallásról, amelyek nem is szájbarágósak

Egy vallásos film lehet gondolatébresztő és izgalmas is, nemcsak prédikálós és egysíkú. Íme a bizonyítékok.

Tovább

Fiennes mellett a mellékszereplők garmadája is remek. Ott van a Stanley Tucci által játszott Aldo Bellini bíboros, a liberális kurzus első számú képviselője a Vatikánban, aki váltig állítja, hogy nem akar pápa lenni, tettei viszont már egy picit mást mutatnak. Sergio Castellitto gyönyörűen tenyérbemászó az olasz Donald Trump bíborosként (ezt leírni is fájt), a Trónok harcából ismert Lucian Msamati pedig szintén remekül hoz egy szintén remekül ellentmondásos karaktert.

A film titkos fegyvere pedig az Isabella Rossellini által játszott Agnes nővér, a konklávé láthatatlan háziasszonya. Már az a tény, hogy egy ilyen legendás színésznő kapta ezt a szerepet, komoly kritika arról, ahogy az egyház a nőket kezeli. A konklávé összes – még a legliberálisabb – résztvevője számára magától értetődő, hogy ebben a játszmában a nőknek kuss a nevük. Hallatlan, obszcén lenne számukra, ha ne adj’ Isten akár egyetlen olyan ember is szót kapna – akár formálisan, akár informálisan – a világ legnagyobb egyházának vezetőválasztásában, aki nem pénisszel született. 

Az, hogy ebben a fikciós filmben mégis szót kap egy apáca – illetve még egy másik, nagyon-nagyon fontos, női felszereléssel rendelkező karakter – egyenes következménye annak, hogy Fiennes figurája nem fél kimondani: valami nincs rendben az egyházzal. Ide már nem elég a hit. Ide kell a kétely is.

Kívülről bíborosok, belülről Bajos csajok (2004)

Katkó reflex az is, hogy zsigerből túl komolyan vegyem a pápaválasztó csuhásokat is, akik  Lawrence bíboros vigyázó szemei alatt csüccsennek be a szekveszterbe, hogy megválasszák maguk közül a Szent Péter trónját melegen tartó újabb, ráncos ülepet. Igen, az egyházat az elmúlt évek-évtizedek során már rázta meg annyi (túl gyakran szexuális zaklatással kapcsolatos) botrány, hogy ne kelljen megadni automatikusan senkinek a feltétlen tiszteletet csak azért, mert lila satyeszt visel. 

Az évszázados ceremóniák súlyát, és a helyzet halálosan komolyan vett szentségét azonban kezeli annyi tisztelettel a film, hogy később nagyon diszkrét sokksorozatként hasson, amikor kiderül, hogy itt amúgy esendő emberi lényekről van szó. Igen, az új pápa megválasztása papíron egy vallási-spirituális döntés. Azonban a bíborosok nemcsak lelki vezetőt választanak, hanem egy szuverén állam főjét, valamint a római katolikus egyház nevű globális céghálózat fejét is – így a folyamat során elkerülhetetlenül politikusként kezdenek viselkedni. 

Erre a magatartásformára pedig ráerősít a konklávé titkos jellege: persze, szent esemény, de a gyakorlatban az történik, hogy összezárnak száznál is több bácsit egy hosszú hétvégére, akik a kamerák és a közfigyelem elől védve könnyebben élik meg/ki bácsiságukat, mint amikor okosan-fennkölten prédikálnak a pulpitusról. Már a Domus Sanctae Marthae ebédlőjében is úgy klikkesednek, mint a Bajos csajokban a diákok a gimi menzáján, pletykálnak, mint az öregasszonyok, rasszistulnak, áskálódnak, felveszik egymással szemben a „majd én azt tudom, öcskös”-pózt. 

A dolog így nagyjából olyanná válik, mintha a Mária Rádió valamiért szükségét érezte volna adaptálni a Való Világot saját közönsége számára. Közben pedig nem tudunk szabadulni attól a tudattól, hogy hiába fikciós a film, valószínűleg egy valós pápaválasztáson is ugyanennyi görénység, előítéletesség és pártoskodás történik. Mert ez ugye csak akkor lehetne másképp, ha nem emberi lények lennének a választók, hanem legalábbis angyalok.

Ezt tetézi, hogy szépen-lassan kiderül: a bíborosok nemcsak a hitéletben, hanem az úgynevezett „eltörléskultúrában” is feketeövesek. A pápaválasztók szemében nem az válik alkalmatlanná Szent Péter trónjára, akinek bebizonyosodik az alkalmatlansága, hanem az, akire az alkalmatlanság leghalványabb árnyéka is rávetül. Még egy több évtized után felröppenő pletyka, vagy egy ebédlőben leejtett tálca is porrá zúzhatja az épp élen álló jelölt előnyét. 

Tort ül a paranoia, Lawrence bíboros pedig úgy felesel hitével és kételyével, mint Ábrahám az Úrral, amikor megpróbálta megakadályozni Szodoma elpusztítását: a végén már csak egyetlen igaz, feddhetetlen embert akar találni, hogy elkerülje a katasztrófát.

A Konklávé így válik a hit és a kétely, a lelkiség és a világiság, a szent és a profán, a lélek és a test téziseinek és antitéziseinek elképesztően izgalmas és okos táncává, amely ugyanúgy működik thrillerként, mint kőkemény vitairatként az egyház által képviselt, időtlennek tartott isteni értékekről, valamint a változás és az evolúció fájóan emberi szükségességéről. 

Enyhe spoiler: a film végén szerencsére a szintézis nyeri a pápaválasztást.