Gyógyítják a semmit

Egyszerre elgondolkodtató és ironikus, hogy a kortárs popkultúra felszínességére, az amerikai tinédzser-lét ürességére rákérdező Spring Breakers a forgalmazó döntése alapján laza hollywoodi tucat-vígjátékként bukkan fel a multiplex mozik kínálatában. Csajok szabadon – hirdeti az eredeti cím mögé biggyesztett szlogen, és a négy főiskolás lány szünidei ámokfutása első ránézésre valóban féktelen buli videónak, a népszerű tinikomédiák újabb mutációjának tűnhet. A kísérleti filmes szcénából érkező Harmony Korine független finanszírozásban készült munkája valószínűleg zavarba hozza majd a gyanútlan nézőt, hiszen a mű alaposan rácáfol az elhamarkodott és felületes elvárásokra. A Spring Breakers nem könnyed és szerencsére nem is átlagos darab, inkább egy hibái ellenére is emlékezetes alkotás.

Korine filmje egyszerre használja a Music Television, a kortárs klipek és a divatos videómegosztók audiovizuális stílusjegyeit, de távolabbról Herzog és Lynch agymenéseit, sőt, Oliver Stone lázálmait is megidézi. Bár a rendező a korábbi experimentális munkák után közelebb merészkedik a fősodorhoz, a tömegfilmes elbeszélésmódok, a sztori lineáris kibontása és a szereplők árnyalt ábrázolása helyett hű marad a művészi hitvallásához – azaz elsősorban a megmutatni kívánt életérzés érzéki megragadására koncentrál. Az élénk színekben villódzó képek, a masszív kísérőzene álomszerű emlékfoszlányokká szabdalják a történetet, az így létrejövő jelenetek repetitív és asszociatív variációi dacosan szembe mennek a hollywoodi normákkal, a történet alapú befogadás helyett inkább egy sajátos mentális utazássá változtatva a filmet. A lányok rablással, szexszel és bulizással kevert beavatástörténete gyakorlatilag zárójelezhető: a tulajdonképpeni sztori Korine számára inkább csak olyan kényelmetlen alkotóelem, amely elkerülhetetlenül szűkebb korlátok közé szorítja a szilaj filmnyelvi megoldásokat.

A Disney-csatornán befutott női sztárok és kedvelt hiphop előadók szerepeltetése ugyanolyan pimasz rendezői gesztus, mint a cukros popzenék és a gengszter-manírok vaskos elrajzolása. A Spring Breakers elsősorban akkor működik, amikor a mantraként ismételt párbeszéd-töredékekből, a neonfénybe áztatott képekből és az erőteljes hangsávból a kortárs mozgóképözön markáns szerzői interpretációja bontakozik ki. A felpörgetett giccset, a szuperlassított képeket valósággal átszakítják a slágerlistákat ostromló Skrillex elektronikus ütemei, míg máshol a rendező a rózsaszín képeslap-tengerparton Britney Spears melódiáira komponál bizarr erőszak-szekvenciákat. A film legemlékezetesebb momentumai azok a meditatív pillanatok, mikor Korine az érzékszerveinket bombázva a tömegkultúra ijesztően felszínes mocsarába húz le minket – ezek azok az epizódok, melyek a retinánkba égnek és napokig velünk maradnak.

Az uralkodó populáris trendek, a tömegízlés látomásos felmutatása azonban korántsem öncélú rendezői gesztus. A megragadott hangulatok, a hatásos jelenetek egy egész generáció elveszettségét, a mai tinédzserek kínzóan üres lelki világát kívánják feltárni –ám a kulisszák hatásos ábrázolása mellett a belbecs felmutatását kisebb siker koronázza. Mivel Korine a korábbi kísérleti darabok után a szélesebb közönség felé nyit és a kiábrándult látleletet trójai falóként a hűtött multiplexekbe csempészi, kénytelen kompromisszumokat kötni. A film egyrészt nem elég vad és őrült ahhoz, hogy maximálisan magával ragadja a közönséget, másrészt az erőltetett narráció, a kimondott tanulságok folyamatosan megtörik az egységes víziót, visszarántva a látottakat a realizmus szürke talajára. A szürrealizmus felé kacsingató, masszív képekből és benyomás-morzsákból építkező pop-mozaik így sokszor épp valahol félúton, a senki földjén reked.

Az általános értékvesztés és a kispolgári unalom elől a féktelen hedonizmusba menekülő fiatalság korántsem mai társadalmi jelenség. A legfrissebb divathullámok, az egyre vadabbnak tűnő bulik az idősebbek számára gyakorta szimbolizálják az adott életforma végnapjait, egy haldokló kultúra akut tüneteit. Korine szándékosan vékony története, a nevetséges szófordulatok és az elnagyolt karakterek mind-mind ezt a sommás ítéletet sugallják – mindez azonban legalább annyira problémás, mint a színészek szájába adott féligazságok, vagy az erőszakos filmek, videójátékok és zeneszámok didaktikus felemlegetése. A rendező vélt igazáról a féligazságok és a gyenge lábakon álló érvek biztosan nem győzik majd meg az érintetteket és a kétkedőket sem.

Korine érezhetően egyensúlyozik a multiplex-kompatibilis közhelyek és saját művészi hitvallása között, de a cukorba és csillámporba mártott látomások végül győznek a görcsösebb tanító szándék és a narratív megközelítésmód felett, az összkép pozitívba fordul. Hiába ugyanis az apróbb döccenők, a lendületet megtörő unalmasabb kitérők, ha a rendező szélesvásznú víziója végül képes magával ragadni a közönséget. James Franco remekel az abszurd gengszter hálás szerepében, a zenére komponált, dübörgő jelenetek elsőrangúak, a film vibráló atmoszférája pedig feledhetetlen. A mű biztosan megosztja majd a közönséget, ám az idő egyértelműen neki dolgozik. Egyáltalán nem kizárt, hogy a Spring Breakers találó korrajzként és markáns műfaji kísérletként később kultikus státuszba emelkedik majd.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu