Pintér Béla: A sehova kapuja

A legújabb Pintér-opuson is rengeteget lehet nevetni. Nem végig, hanem főképp a játék második felében, amikor is a lazán fölskiccelt epikus jelenetek hirtelen átpörögnek vértolulásos tragigroteszk szituációkba. A vaskos tréfák, szóviccek, röhögtető poénok, az abszurd nyelvi humor és a kimerítően részletezett szektamódi után ekkor már sebes tempót, gyors színváltásokat és kidolgozott, valódi drámai szituációkat kap a lelkes Picaro-nézősereg. A sztori "fölvezetése" ugyan meglehetősen egyhangúra sikeredett, a darabkezdet kedélyes gegjei gyakran laposak, a történetmesélés is elég vontatott, a kitűzős műanyag kütyük például szépen villognak a sötétben a szektatagok kabáthajtókáján, aztán végig úgy maradnak, s az abszurdoid szófacsarások önmagukban ritkán képesek drámai feszültséget teremteni. Egy kivétel van: a függöny előtti nyitó kép abszurdja, amely egyben a mű íróilag is legkiérleltebb és legötletesebben megoldott jelenete: két fiú üldögél darabkezdésre várva, egyikük, a nyurga szemüveges (Hernádi Csaba) megkérdezi, hány óra, másikuk precízen bemondja, hogy nyolc óra hét, a szemüveges a kezébe temeti az arcát, elsötétül a szín, kezdődhet a játék, még mindig a függöny előtt ülnek, a szemüvegessel szemben ekkor már egy szürke egyenkosztümös, narancssárga blúzos, mosolygós leányka foglal helyet. Beszélgetni kezdenek, dialógusuk üdítően lebegős, tétován billeg valahol az abszurd drámák csöndjei és a kabarék kitartott poénjai között. A félénk ifjúnak sürgős mehetnékje támad, tétován föláll, mire a lány:

" - Már mész is?
- Bocsánat, ismerjük egymást?
- Még nem, de ha akarod..."

Kábé így pereg a párbeszéd, s már tudom, szívesen elolvasnám a dialóglistát, mit tegyek, szeretem a jól megírt dialógusokat, a színészek is szeretik, élvezettel mondják, a fiú bénán töketlenkedik, a lány (Csatári Éva) csicsergő hangon, ibolyakék, ártatlan, gyönyörű szemekkel és egyre rámenősebben támadja le s térítgeti a fiút, majd bocsánatot kér a durva tolakodásért, nem akartalak megbántani, csilingeli gyöngyvirághangján, a fiú még jobban zavarba jön, mindketten pompásan lereagálják a furcsa feszültséget és bújócskázó humort sűrítő szituációt. Ekkor már majdnem mindent tudunk a darab várható fejleményeiről, nagyjából azt is, ami következni fog a "szektás" jelenetekben, a lány sikeresen megtérítette a fiút, következhetnek a beavatás fenyegetően mulatságos blődliepizódjai.
Habkönnyű ez a tragigroteszk játék, végig úgy érzed, a dolgok felszínét karistolja, aztán egyszer csak elkap, magával ránt, pörget, elsodor, gondolkodóba ejt. De el kell jutni odáig.

Sokszor megénekelt, ostoba drillben élő vallási szekta gúnyrajzába ágyazza az író-rendező apró szkeccsekből lazán összetűzött életképeit, groteszk vízióját. A cezaromán szektaguru, Gyurika (Pintér Béla) nemcsak rámenős hittérítő, hanem cinikus gazember is, aki pontosan tudja, hogy villogtatós kis családjuk eszmei alapja a bigott vakbuzgóság és álnok szolgalelkűség. Vasmarokkal tartja hát kézben a kommunát, minden lázadást azonnal megtorol, miközben kifelé rutinosan adja az ájtatos hittérítőt. Pintér Gyurikája nyájasan szelíd, jegesen fenyegető, behízelgően igazságos, akár egy úttörőtábor katonás főpajtása. A Picaro-társulat médiaközhelyekből formál gyilkos blődlit, s miközben távoli világokat és kultúrákat montíroz egymásra roppant mulatságosan, felmutatja a különnemű világok titkos összhangzatát. A pesti hittérítők Erdélybe utaznak, a kiválasztottak közé, hogy megmentsék tévelygő lelküket a minibolygók becsapódása utáni időkre. Kétfajta, beszűkült horizontú csoportozatot látunk, mindkettőnek megvannak a maga szépséges és kegyetlen törvényei, tradíciói, rítusai, szlengje. Ám Pintér darabja attól jó (ez egyben a groteszk hatásmechanizmus legfőbb forrása), hogy senki nem az, akinek látszik. A hittérítő rámenős, nyájas gengszter, az erdélyi atyafi jelmezes műparaszt, a szende hitves vérmes őrmester, az ájtatos gyóntatóatya vérnősző parázna. Deák Tamás pompásan népiesch erdélyi kópéját valahonnét a Rottenbiller utcából vagy a Blaha tájáról szalajtották, a Belvárosi Művházban tanulgatta a csűrdöngölőt, mégis tökéletesen azonosul szerepével, mi több, láthatólag jól érzi magát a bőrében. Zötyög a vicinálison a dörzsölt pesti szektásokkal, csak a körtepálinka menti meg lelkét a megtérítéstől, odaát meg, édes Erdélyben vad kalandokba keveredik. Buzi anyád, ránt bicskát az echte hargitai (vagy csak annak látszó? - ebben sosem lehetünk biztosak) cimborája, akit szerelmesen, hosszan csókol szájon. A játékot záró tomboló zűrzavarban végül ő is egészen föloldódik, a hegyi patak tüzes vize fölszabadítja az érzékeit, s mint a virág gyermekei a hetvenes évek Amerikájában, delíriumos mámorban lebeg át valahova az aszteroidák becsapódása utáni időkbe. Deák feszes, mégis roppant laza szerepformálása pontosan képezi le a pintéri dramaturgia működését; nagyjából a többi szereplő is hasonló színváltásokat játszhat végig a bigott szekta fagyos fanatizmusától az álnépi folklór gagyi dübörgéséig. Pintér kitűnően érti a népi táncok hatásmechanizmusát, behatóan ismeri az erdélyi módit (tán még Sütő és Tamási jelenettechnikáját is), és képes a tévéklisékké koptatott mozgalmas jeleneteket dokumentarista életképekké sűríteni: nem az országimázsolt státusmagyarok archaikus panaszáriáinak hajlításaiban gyönyörködhetünk itt, hanem a szakadt szegények nyers, durva és kegyetlen világának valódi bensőségességében. A rendező végig szikáran groteszkben tartja játékukat, s jótékonyan ellenpontozza a szektások pénzsóvár áhítatával, debilen komoly elszántságával. A végeredmény Pintérnél valami szervezett zűrzavar, különnemű szólamok diszharmonikus összhangzattana, hadova és hablaty, amely paradox módon mégis pontosabban tudósít világunk állásáról, mint megannyi nyelvileg is kiglancolt és csillogó színi produkció. A harmadik vonalas bibliaimádók (?) egyesülnek a Nagy Aszteroida Becsapódásától Rettegők népes gyülekezetével, az erdélyi parókia közös imát zsolozsmázó vagy dévaj táncot ropó nehéz sorsú sokasága tűnik át az őrjöngő szekta vad tombolásába. Kapunk még médiaszínész-kritikát, színikritikus-kritikát, szociálpszichológiai esettanulmányokat meg lelki csoporttréninget és még sok más delikát ínyencséget.

Pintér plasztikus dialógusokat tud írni, és tud jeleneteket szerkeszteni, de a felhalmozott anyaggal ökonomikusabban kellene bánnia. Nehéz eldönteni, rendezőként látja-e, képes-e eléggé higgadtan szemlélni lentről, a nézőtérről önmaga és színésztársai munkálkodását. S azt sem tudni, hagyott-e elég időt magának (és stábjának) a textus megformálására, kiérlelésére, ám a darab első feléből bátran és sokat kellett volna húznia: a szekta működésének gegparádéja végtelenül hosszadalmas, a lazán egymásba indázó páros jelenetek mechanikusan ismétlődnek, és minduntalan "leültetik" a játékot. (Az előzmények után őszintén szólva csodáltam, hogy Pintér csupán beszélteti szereplőit az erdélyi plébános és a pesti hittérítő ordítozásáról a kocsma kertjében, de nem mutatja meg magát az összecsapást.) Az előadás íve exponenciálisan kúszik fölfele, akár a Nasdaq-index, de kicsit sok volt nekem a villogásból, a szektás karlengetésekből és a vetített illusztrációkból is, s bár minden színpadi hatáselemet ironizálnak, egy idő után nem tudják lekötni a figyelmet.

A Picaro/Szkéné-társulat alázattal és szenvedélyesen játssza végig a darabot; Terhes Sándor gügye exszínikritikusa megköszöni mindenkinek, akinek kell, az isteni gondviselést, feleségének, Ildikócskának külön is és sokszor (ekkor már majdnem Oscar-díj-kiosztó paródiát látunk némi amerikás igehirdetői stadionmisével nyakon öntve, a fülemben meg ott cseng őszentsége songja Zsámbéki Tartuffe-jéből), Ildikócska csak ráemeli szelíd tekintetét, és a férjecske fülét-farkát behúzva lehanyatlik a szószékről. Az ábrándos óvónő (Szalontay Tünde) elszántan férjre vadászik, de igazi szerelmet talál, végül ő lesz a fényből előragyogó Titok, a daloló aszteroida, Thúróczy Szabolcs nagymenő hittérítőt és komótos erdélyi papot formál fegyelmezetten.
A viharzó játékot édes-bús sláger keretezi, valahol fél úton szegény jó Zámbó Jimmy és Sárbogárdi Jolán randevújának szellemi határvidékén. A Szkénébe, a sehovisták kapuján bebocsáttatásra várva egyelőre úgy kell benyomulni, két erős könyök egyáltalán nem hátrány itt. (Tesztként ajánlanám: aki az első harminc között bejut, alkalmas egy bizonyos párt programjának végrehajtására.) Csak remélni