Teljesen jogos a film problémafelvetése: hogyhogy egy férfi képtelen átélni a szerelmet, miközben jó neki a nőkkel? Érzelmileg impotens, ahogy az eredeti szerző (Jean de Tinan az 1800-as évekből) nevezte ezt az állapotot, tulajdonképpen saját magáról állítva ezt. Ismétlem, jogos a probléma, mert közben ott az a rengeteg gyönyörű nő. Ebben a filmben csak gyönyörű nők vannak, így kissé fárasztó ennek a sármos arcú fiúnak, Raoulnak a belső monológjait hallgatni a rengeteg dugás közepette, hogy most ő érez-e valamit vagy sem. Általában nem tudja eldönteni, és erről könyveket is ír (ld. Jean de Tinan). Valahogy mégis kiválasztódik számára egy megfelelően önpusztító (drogos), emellett roppant impulzív, borzos hajú kis fruska. Vele kapcsolatban egyrészt már előre látható, hogy majd jól oda lehet ültetni a halottas ágyának a szélére a fiút, hogy ott is el tudjon mondani egy belső monológot a belső űrről, másrészt tök szép képeket lehet csinálni egy hétvégi házban töltött hétvégéjükről, ahol főleg szeretkeznek.
Teljesen jogos a film másik problémafelvetése, hogy miközben férfiak és nők felajzottan kergetik egymást kávéházakban, utcán, parkokban, valójában mi köti őket egymáshoz. Egyáltalán van bármi is, amit szerelemnek lehet nevezni, vagy csak egyszerűen génparancsra ugranak egymásra? A film válasza melankolikusan az utóbbi felé hajlik, eközben szívesen időzik el üres, vagy kiüresedett kapcsolatokon. Raoul találkozik volt szerelmével, két mondatban megbeszélik az eltelt éveket, majd hosszan elidőznek annál a ténynél, hogy semmit sem éreznek épp most. Talán öleljük meg egymást, javasolja Raoul, és tényleg megölelik egymást, aztán megállapítják, hogy még mindig semmi.
Recenzens türelmetlenségem talán azzal magyarázható, hogy miközben az alkotás a klasszikus szerelmesfilmek dramaturgiáját felidézve rajzolja fel a kapcsolat tündöklését és bukását - lásd első pillantásra szerelem, romantikus uszodai életmentés, heves ismerkedés a kabinban, a lány megmagyarázhatatlan eltűnése majd felbukkanása, az együtt töltött hétvége után drámai halálhíre, melyre Raoul ugyanúgy reagál, mint minden hagyományokat komolyan vevő szerelmes, azaz hullarészegen őrjöngve fekszik az utcán és úgy kell lefogni - mindeközben az egész hamis.
A rendezőnek sok lehetősége lett volna, hogy ne legyen üresen szenvelgő a film. Mondjuk egy kicsit meg lehetett volna kapirgálni a figuráin a felszínt, hogy mitől lettek olyanok, amilyenek. Vagy megvizsgálni azt, hogy a hasonló témájú filmekhez képest van-e hozzátennivalója ehhez a témához. Mert így csak az érzelmileg telített filmek kliséit alkalmazta a lelki sivárság ábrázolására.
