Ulrich Seidl Paradicsom trilógiájának mindhárom filmje a legnagyobb nemzetközi filmfesztiválokon debütált. Ezt a bravúrt korábban Kieslowski hajtotta végre a Három szín trilógiájával, ami szintén három női karaktert állított a középpontba. Seidl sorozatának első része, a Szerelem (magyarul Szerelmet a feketepiacról címen jelent meg) először a Cannes-i közönséget sokkolta, a Hit (magyarul A hit paradicsoma) Velencében keltett feltűnést, Berlinben pedig a Reményt mutatták be. Míg a két korábbi film meglehetősen nagy botrányt kavart, Seidl záró epizódja azzal okozott meglepetést, hogy kifejezetten jól szórakozott rajta a közönség.
Mindhárom film főhőse egy nő. Egyikük sem szép, vagy éppen okos, leginkább csak hétköznapi. Egy család tagjai, de az is összeköti őket, hogy mindhárman a szerelemet és a boldogságot próbálják megtalálni. Nem hétköznapi módon.
Az első részben az ötvenes, magányos Teresa (Margarete Tiesel) Kenya felé veszi az útját. Az ő tragédiája, hogy nem csak szexet, de szerelmet is szeretne vásárolni azon a bizonyos feketepiacon. A film azért zseniális, mert Teresa kétségbeesett szexkálváriáján keresztül a teljes magányt és kiszolgáltatottságot ábrázolja anélkül, hogy bármelyik felet elítélné. A második epizódban nővérét (Maria Hofstätter) láthatjuk, akit Jézus iránti vonzalma vezérel Ausztria üdvösségének visszaszerzésére. Seidl itt a vallás és az elnyomás kérdését próbálja feltérképezni. A trilógia záró filmjében pedig Teresa lányát, az első szerelmi csalódást egy fogyókúrás táborban átélő Melanie-t (Melanie Lenz) ismerhetjük meg.
A túlsúlya miatt félszeg lány a nyári vakációt tölti a spártai szigorral működtetett fogyókúrás táborban. Seidl zseniálisan alkalmazza a geometriai vízszintesekre és függőlegesekre épített stilizált kompozíciókat. A gyerekek fehér egyenruhájukban, leszegett fejjel masíroznak végig a letisztult hátterek előtt, vagy épp kilógó hassal lógnak egymás mellett a bordásfalon.
A cselekmény a táborban élő gyerekek mindennapos életének viszontagságaival ismerkedtet meg minket. Az életüket egy fegyelmezettségről papoló, ülve órát tartó testneveléstanár és egy megalázó módszerekkel a helyes táplálkozásra nevelő diabetikus keseríti meg. A főszerep a tizenhárom éves Melanié – a hihetetlenül őszinte és erős alakítást nyújtó Melanie Lenz megformálásában –, aki (nem annyira reménytelenül) beleszeret a nála negyven évvel idősebb táborvezető orvosba. Az ártatlannak induló „doktorbácsis” játék egyre kevésbé ártatlan irányba halad. Seidl nem csak a fiatal lányt ábrázolja együttérzéssel, de az önmagával viaskodó, bűntudatot érző férfi küzdelmét is nagyon érzékenyen jeleníti meg. Rendhagyó Lolita-történet látunk, nem egyszerűen egy pedofil és egy kislány esetét, hanem két magányos embert, akik megpróbálják a kettejük között létrejövő egyszerre érzelmi és erotikus töltetű vonzalmat kezelni.
A rendező megint nagyszerűen egyensúlyoz a dokumentumfilm és a fikció határán. A szerelmi történet objektíven szemlélődő kamerája előtt bontakozik ki. Általában csak statikus beállításokra hagyatkozik, és mellőzi a nem diegetikus zenét. Megint húsbavágóan reális képet kapunk, ezúttal fiatal, nehezen beilleszkedő, túlsúllyal küzdő gyerekekről. Az amatőr színészek minden szégyenlősségüket levetkőzve, a maguk természetességében és gyakran a legelőnytelenebb helyzetben felvett testiségükben léteznek a kamera előtt. Van itt társadalomkritika is: a tábor minden lakója elvált szülők gyermeke. Seidl ezt azonban nem csak tragédiával ábrázolja, hanem jó adag groteszk humorral is.
A fekete humor mindhárom filmben jelen van. A rendező mestere a végletekig kitartott, kényelmetlen szituációkra épített helyzetek megteremtésének. Már majdnem felnevetnénk, de ettől annyira lelkifurdalásunk lesz, hogy inkább csendben elszégyelljük magunkat. A záró filmben Seidl viszont egy fokkal könnyedebb hangvételt üt meg. A fiatalok banalitása, naivsága, vagy éppen némi bájjal vegyített közönségessége nem egy poénra ad lehetőséget, például a titkos ételutánpótlásra vadászó portyákkal. A szobába sört csempésző és az üres palackkal üvegezést játszó tinikben mindenki ráismerhet saját fiatalkorának idétlen bulijaira. Melanie szobatársával, a nála szexuálisan jóval tapasztaltabb Verenával (Verena Lehbauer) (annyira erős karakter, hogy egyes jelenetekben majdnem el is veszi a főhősről a figyelmet) kihívó ruhákba gyömöszölik magukat, apró üvegekből gyomorkeserűt vedelnek, és egy buli erejéig meglógnak a táborból. Az este majdnem tragédiába fullad, de Seidl itt is meglepő fordulatot tartogat.
A rendező főhősét azonban nem csak humorral, de érzékenységgel és megértő gyengédséggel ábrázolja. Ez a szelídebb hangnem utat nyitott a szélesebb közönség felé, hiszen mindenki csinált már hülyét magából szerelmes tinédzserként. Talán ez szabadította fel a közönséget, akik itt már hangosan mertek nevetni. Meglepő volt azonban, hogy a tragikus részeknél is hangosan röhögtek, talán zavarukban. A rendező képes volt ezeket a tökéletlen hősöket is megszépíteni. Ahogy az első részben Teresa meztelen párnás teste egy függönnyel letakart Vénusz szoborra emlékeztetett, a „csúnyából” itt is szépség születik. Lehet, hogy azért átélhetőbb ez a film többek számára, mert a fogyitábor a mai soványsággal és elérhetetlen szépségideálokkal megszállott kornak mutat görbe tükröt.
A fogyitábor mégis egy börtönre emlékeztet. Az egyik legmegalázóbb gesztus a diabetikus átköltött dala: „ha jó a kedved, üsd a hájadat” énekelteti a gyerekekkel, mialatt a párnás hátsóikat csapkodják. A közönség kórusban énekelte a dalt a film végén. Talán a kövérség miatti kirekesztést sokan nem tekintik valódi problémának, ezért a túlsúlyos tiniket bűntudat nélkül ki lehet röhögni. Vagy a német mentalitás szerint egy kis túlsúly nem akkora tragédia, és ettől még van remény a boldogságra?
