Ez a film hülyének néz: pedig Gary Webb történetéhez igazán nem illik az intellektuális igénytelenség.
Ó, a dilemma! Ez egy jóakaratú film, és mindenkinek látnia kellene, de lapos és unalmas ugyanakkor: hát nem ajánlhatom se neked, se másnak. Nagyra tört és elbukott. Gary Webb jobbat érdemelt volna: oknyomozó újságíróként súlyos bűnöket tárt fel és tönkretették érte. Nem volt hibátlan se ő, se a sztorija, de az ilyen embernek kellene szobrot emelni, róla utcát elnevezni, emlékére alapítványt tenni és jó filmet gyártani aztán.
Nincs se szobra, se utcája, se alapítványa, se jó filmje.
A Webbről szóló könyv alapján készült Jobb, ha hallgatsz/Kill the Messenger egyszerre próbál izgalmas thriller lenni – nyomozásról meg a CIA-ről – és karaktertanulmány Gary Webbről; aztán meg vádbeszéd a médiához. Egyik sem sikerül. Az izgalmat a gyönge rendezés rontotta el: ha egy film csak mérsékelten indulatos beszélgetésekből áll, akkor tökmindegy, hogy egy amerikai külvárosban beszélgetnek vagy a nicaraguai dzsungelben, nem lesz az érdekfeszítő. Nem fogja meg az érzéseidet. Megfoghatná az értelmedet: elérhetné, hogy az információdarabkák összeillesztése, a nyomozás maga stimuláló legyen a néző számára (és aztán gondolkodni kezdjünk, következtetéseket vonjunk le a világról) – de a film nem merészkedik el az intellektualitásig.
A karaktertanulmány pedig kisiklik a film felénél. Gary Webb, épp, amikor feltárulhatnánk gyöngeségei, megmerevedik sablonhősnek: Lázadó Újságírónak, akinek Mágikusan Mindig Igaza Van. Amikor a szerkesztői bizonyítékokat kérnek tőle, azt a film úgy tálalja, mintha összeesküdtek volna ellene. Mintha a bizonyíték szükségtelen lenne annak erejénél fogva, hogy Webb történetesen a főhős. Spider Jerusalem életszerűbb alak.
Így aztán nem lehet értelmes filmet forgatni valós eseményekről. Emberi figurát építeni sem.
„a film nem merészkedik el
az intellektualitásig”
Pedig bizony létezik értelmes film a témában. Lásd Veronica Guerin: Cate Blanchett alakításában az ír újságírónő egy nehéz, akaratos teremtmény csodálatos életteliséggel játszva, a sztori pedig jóval összetettebb a Jobb, ha hallgatsz monotonitásánál – és sírtam a végén. És lásd: A bennfentes. Michael Mann újságírói thrillere lehengerlő erejű alkotás, ahol a csatákat mobiltelefonon és íróasztaloknál vívják. Ennek nem sírtam a végén, hanem újságíró akartam lenni tőle. Akkor először.
De említhetem Az elnök embereit is, az oknyomozós drámák atyját. Vagy George Clooney fura kis művészfilmjét Jó estét, jó szerencsét címmel. Közös bennük, hogy nem gyártanak Mágikus Hőst, világnézetükben pedig összetettek. Egyszerűbben megfogalmazva: nem néznek hülyének. A Jobb, ha hallgatsz hülyének néz. Századszor fog bebizonyosodni – előre megjósolom a langyos box office-számokat –, hogy ez hiba.
Sőt, sértés! És nem értem, miért képzelik, hogy megtehetik. A kritikusi lét árnyoldalaként sok filmet láttam már, amelyik vígan hülyének nézi a nézőt, és sose fért a fejembe: A lustaság teszi? Félnek, hogy a komolyság elriasztja a nézőt? (Egy újságírói thrillernél?) Vagy csak könnyedebb hangulatot akartak, de eltúlozták a leegyszerűsítést? Gary Webb történetéhez nem illik a könnyű film.
Egy ponton még árnyalnom kell a véleményemet. Könnyen lehet ugyanis, hogy az eredeti alkotás egy árnyalatnyival komolyabb annál, amilyennek láttam, és a magyar szinkron is közrejátszott a tönkretételében. A szinkront ugyanis, úgy képzelem, egy színpadon vehették fel, ahol a színészeknek gyerektől felnőttig egy óriás nézőteret kellett a rekedtségig bekiabálniuk; mindenki csudanagy teátralitással adja elő azt is, ha vajas kenyeret kér, és ettől a jelenetek egymás után veszítik el a realitásukat. Nem vagyok rosszindulatú. A szinkron idehaza az eredeti hangokhoz képest általában is teátrális, korántsem a Jobb, ha hallgatsz a legsötétebb példa. De egy vígjáték, egy akció, vagy egy horror – egy fantáziadarab – elviseli azt a színpadiasságot, amit egy hétköznapi dialógusokkal operáló film nem.
Akárhogy is, ennél a méltatlan műnél az is jobb lett volna, ha a készítői (kitalálod?) hallgatnak.
