A filmgyárközeli mondás szerint egy filmre kívánkozó történettel mindenki rendelkezik. A filmkészítés azonban távolról sem az a demokratikus műfaj, ahol mindenki elmondhatja, mi nyomja a szívét, bár sokan azért így is próbálkoznak. Még Andy Garciának is évtizedekbe tellett, míg kibeszélhette szülőföldje históriáját, pedig neki a Keresztapa is megvolt, ami akkor is nagy szó, ha a későn kezdőknek már csak a sercli jutott a sorozatból. Az El Tropico (leánykori nevén Lost City) szívügyfilm és Kuba-mozi, s mint ilyen, kétszeresen is hátrányos helyzetből indul. Garcia nem először viszi filmre Kuba-mániáját, ám elsőként állnak rendelkezésére az eposzkészítés pénzügyi eszközei. Che-szakállt és Fidel-barkót ragasztani kis költségvetés mellett is lehetséges, egy éjszakai lokál felépítéséhez azonban már bankhitel vagy komoly kapcsolatrendszer kell. Utóbbiból Garcia sem szűkölködött, ennyi világsztárt ugyanis még Sidney Pollacknak sem sikerült összeszednie, pedig ő egyenesen a Casablancát akarta újraforgatni Havannában. Garcia sem akar kevesebbet, bár, hogy valójában mit is, azon kívül persze, hogy minden lehetséges szögből ránk villantsa férfias mosolyát, nem teljesen világos. Erős a gyanúnk, hogy az apolitikus bártulajdonos története addig-addig érlelődött a fejében, míg maga is elhitte, hogy e remekművet vétek lenne nem megosztani a világgal. Erről szerencséjére Dustin Hoffmant és Bill Murrayt is sikerült meggyőznie, akik egy jó barátért egy igazán rossz filmet is elvisznek a hátukon.
