Alapvető tévedés Jane Campion új, az angol romantikus költészet vezéralakjáról, John Keats rövid életéről és szerelméről szóló filmje.
Pedig elvileg értene a különösebb megrázkódtatással nem járó kosztümös alkotások levezényléséhez, hiszen a Henry James regényből, Az egy hölgy portréjából készült darab amilyen korrekt volt, annyira megbízhatóan unalmas. Csakhogy Campion filmes tarsolyában ott lapul a szintén maga írta és rendezte Zongoralecke is, mely elévülhetetlen érdemeket szerzett neki. Bár annak már lassan 17 éve...
Valahogy úgy képzelem, hogy ha valaki távol korok szellemi irányzatait próbálja bemutatni, akkor azok mai szemmel is érvényes olvasatát nyújtja át.
Magyarán arról beszél, hogy mitől érdekes a XXI. század elején a XIX. századot meghatározó romantika. Mitől nem tankönyvi fejezet vagy poros, szellemtörténeti tárgy? Miért pezsdülhet meg egy mai olvasó vére Keats egy-egy poémájától, és mit jelenthet ma egy beteljesületlen szerelem?
Campion viszont láthatóan nem kíván bíbelődni ezekkel. Inkább úgy döntött, tisztességes módon, alapos utánajárással, levélről levélre filmre viszi a költő és Fanny jobbára szenvedéstől terhes szerelmét, ráadásul úgy, hogy közben a romantika legrosszabb, legközhelyesebb arcát mutatja fel. Azt a kort, amikor az ifjú hölgyek epekednek és varrnak, a fiatal költők vért köpnek és korán halnak, akár a mosónők, és lehetőleg úgy, hogy közben azt hiszik, semmit sem változtattak a világ menetén. És persze eközben Campion magát a költészetet is szeretné lencsevégre kapni, hiszen tudja: épp a felvállalt érzelmek és szenvedélyek határozták meg és izzították fel leginkább a kor poétikáját.
Csakhogy a film fináléjában könnyes szemmel, elhaló hangon elszavalt vers még nem költészet. Szomorú, de a jóval kommerszebb Holt Költők Társasága többet és igazabbat tudott mondani erről, mint a Fényes csillag bármelyik elhúzott jelenete. Mert épp ez a legnagyobb baj: az alkotás felvállalt lassúsága, hömpölygése nem válik erénnyé. Körülményessé és rendkívül érdektelenné teszi az önmaga körül forgó szerelmet, főként amiatt is, hogy Campion még arra sem fordít energiát, hogy a kort ábrázolva megmagyarázzon néhány, a mai szemmel teljesen érthetetlen részletet. Hogy legalább a korabeli Angliával vigasztalódhatnánk a szerelmi nyűglődés állomásai között.
De nem. Úgy tűnik, mindent a felcsapó szenvedélynek kellene elvinnie a hátán. De nem viszi. És nem is a színészek miatt nem, hiszen Ben Whishaw kellőképpen soványra fogott, hogy Keats tüdőbeteg alakját felvezesse, és Abbie Cornish sem vét nagyot: néz, mint a boci, és próbálja megérteni a verstan szabályait. Vagyis javarészt két fiatal szerencsétlenkedését látjuk, virágos réten, fák között, szépen fényképezve, hogy szinte már összeragad a szánk, akár a habcsók után. Bűn hosszú, bűn rossz film tehát a Fényes csillag, ami inkább elriaszt Keatstől, semmint hogy a versekhez, az életműhöz invitálna. Riaszt, és nem beavat. Ráadásul kissé sült bolondnak tünteti fel a két fiatalt, és nem azt az üzenetet hordozza, hogy volt idő, amikor nem két SMS közben lobbant lángra a legfőbb emberi érzés. Hiszen a romantika hallott már lányszöktetésről is, nem csupán hulló könynyekről... Ha egy vidéki szavalóverseny után vetítik le, talán még elmenne. Vagy vasárnap délelőtt, amikor az ember még szunyókálna kicsit két jelenet között. Hiszen úgysem veszít semmit...
