A legkevésbé sem lehet ráfogni Tim Rothra, hogy debütáns filmrendezőként a széplelkűeknél kívánna bevágódni. A széplelkűek már tudják ezt, eddig színésznek sem volt az a bevágódós fajta (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Az utolsó belövés, Rosenkrantz és Guildenstern halott stb.). Kihívó keménységgel teszi oda a vászonra a vérfertőzés témáját Hadszíntér című első rendezésében. Nem sejtelmeskedik, megmutatja. Úgy intézi, hogy a derék, gondos családapa szemünk láttára hágja meg bimbózó kamaszlányát. A szemünk láttára valójában azt jelenti, hogy a pubertáskor zűrzavaraival küszködő fiútestvér szeme láttára. Ő lesi ki féltékenyen a nővérét és az apját. Ahogy a nővére engedelmes, ő sem tesz semmit, hogy megakadályozza az eseményeket.
A jelenet nyersessége hátborzongató, de hátborzongató a filmet mindvégig átható baljós atmoszféra, a rideg táj, a ki nem mondott szavak csöndje, az anya mit sem sejtő vaksága, az események végzetszerű sorozata, amelyben a bosszúálló gyilkosság sem a végső állomás. A Hadszíntér egy nagy vitákat kavart angol regény alapján készült, Tim Roth erőteljesen tud drámai hangulatot teremteni, érzékeltetni a pillanat irtózatát, egy hétköznapi angol család szétesésében a világvégi magányt. De ezt árnyalatok, hangsúlyok nélkül, egyöntetű intenzitással valósággal odalöki a képünkbe. Feszült, sűrű atmoszférájú filmjében csak események vannak, belső előzmények nélkül, a szereplőket mozgató belső emóciók felfogható és értelmezhető jelzései nélkül. Mintha az irtóztatót az irtóztatóért mutatná meg, tiszteletre méltó (ám az igazi, megrendítő hatáshoz kevésnek bizonyuló) elrémisztő szándékkal. Egy következményei miatt szörnyű eseménysor pontos leírását adja, nem kis atmoszféra- és figurateremtő tehetséggel, anélkül, hogy az egymás áldozataivá váló családtagok egyikében legalább felmutatná a tragédiát átélhetővé tévő tragikumot. Végül a nyitva hagyott kérdéseket megfejeli egy talánnyal: filmjét apjának ajánlja. Rágódhatunk a megfejtésén.
