Ha az amerikai focinak becézett őrület káprázatos agresszivitásán, vad vágtáin és csattogó összecsapásain túl valamicskét is konyítanánk mi, köznapi mozijárók, az adott sportág szabályaihoz, tán nem tűnne ötórás monstrumnak Oliver Stone két és fél órás monstruma. A Minden héten háború című opusz attól még lehetne akár érdekfeszítő is, ha mondjuk a rögbipályán kívüli jelenetekben valami érdemlegesről szólna a történet. Nem arra a tanító bácsisan felemelt mutatóujjra gondolok, amivel a rendezőnek a hosszú film utolsó perceiben sikerül mindent rém hepire mázolnia, ellenségeket kibékítenie, gonosz pénzsóvárságot jósággá fordítania, önzést önfeláldozássá nemesítenie, vereséget győzelemre fordítania. Ez itt harmatgyenge igyekezet marad, ráadásul, mint tudjuk, a rögbilabda még csak nem is gömbölyű. Az operatőr és a vágó viszont jól megdolgozott. Az óriási mennyiségben látható rögbijelenetekben szinte egymásra torlódnak a közeli felvételek, állandó rohanásban és harcban mutatva a játékosokat, akikről sérüléseken, dobásokon, testcseleken kívül nem sok mondandója volt Stone mesternek. Azért nem kisebb sztárt sikerült megnyernie a főszerepre, mint Al Pacinót. Főként ordítoznia kell, edzőként. Megy neki.
