Szólok előre: még a devianciák iránt amúgy érdeklődő nézők se akarják tudni, mi késztet egy jól fésült, arisztokratikus modorú orvost, hogy a proszektúrán szerzett boncolási tapasztalatait az élők körében is kamatoztassa. Erre nincs válasz. Legalábbis a Lecter-trilógia (A vörös sárkány, A bárányok hallgatnak és a Hannibal) előzményének szánt filmben. Pedig a mű deklarált célja épp az lenne, hogy a fiatal Hannibal gyerekkori traumájával magyarázatot szolgáltasson e kérdésre.
Mivel Anthony Hopkins mindent el tud játszani, de tinédzsert azért már ő sem, kénytelenek vagyunk a lányszobák falainak díszítésére bizonyára kiválóan alkalmas francia Gaspard Ulliel csinos pofijának rezdüléseiből kiolvasni az ébredező pszichopata gondolatait. A sápadt litván ifjú szemében hiába villog az őrület, hiába gyilkol kéjes mosollyal, ő inkább egy Drakula-mesketébe illik, mint efféle, magát (véresen, még szép) komolyan vevő thrillerbe. Ám a rendező mellébeszélése a legkiábrándítóbb: az ugyanis nem érv, hogy Lecter azért szakít ki és fal fel húsdarabokat áldozatai arcából, mert kishúga kondérban végezte. Japán nagynénje (Gong Li) iránt érzett elfojtott szexuális szenvedélyétől sem kéne feltétlenül perverz pszichopatává válnia.
A nappal szorgalmas medikus, éjszaka bosszúszomjas nácivadász beállítás viszont szemenszedett pimaszság, hiszen azt a látszatot kelti, hogy hősünk igazából csak a söpredéktől tisztítja meg a világot. Talán csak kicsit gyorsabban és hatékonyabban, mint ahogyan azt a hágai bíróság tenné. Ugyan már!
