[img id=549256 instance=1 align=left img]Még csak a címét tudtam Valachi Anna új könyvének, máris fogadalmat tettem önmagamnak: nem fogok a kötetről szóló kritikában nyárykrisztiánozni. Valachi remek, József Attila nővéréről szóló könyvének ismeretében (József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében, Budapest, Papirusz Book, 1998, 2005) előre sejtettem ugyanis, hogy a szerző ezúttal sem fog egyszerűsíteni, nem rajzol meg íveket ott, ahol nem lehet, és a legkevésbé sem dob be szenzációsnak tűnő, ám nem ellenőrizhető, forrásokkal alá nem támasztható állításokat. Éppen ezért nem lesz érdemes, gondoltam, összevetni Valachi új kötetét egy olyan könyvvel, amellyel valójában nem azonos mezőnyben indul. 

Amikor kézbe is kaptam a József Attila asszonyairól szóló kötetet, sajnos, arra is rá kellett jönnöm, hogy a kivitelezést nézve sem azonos a mezőny: ebből a stílusában határozottan olvasóbarát, széles közönséget megszólítani képes munkából fájóan hiányoznak a fotók. 

Lehetne, persze, megmagyarázni ezt a hiányt azzal, hogy épp így lesz a vállalkozás „regényes” (a hátsó borítón joggal szerepel az ajánlás, hogy „akár életrajzi regényként is olvasható”): nem kötik meg a fantáziánkat a fényképek, szabadon elképzelhetjük tehát az asszonyokat a leírások alapján. 

Mégis úgy érzem, a magyarázat ennél sokkal prózaibb, a fotók beillesztése megdrágítja a könyvek előállítását, - így viszont nehéz versenyre kelni egy művészeti albumra emlékeztető kötettel.

Valachi Anna könyvéből azt tudjuk meg, többek közt, hogy a költők szerelmei nem kevésbé bonyolultak az emberi kapcsolatok javarészénél. Az Így szerettek ők-ben (egyetlen, röpke összevetésig még maradok itt, minden fogadalmam ellenére) a József Attila-Vágó Márta szerelemről azt olvassuk, hogy a kapcsolat ígéretesen indult, a Vágó család be- és elfogadó volt eleinte, a szülők megkedvelték a költőt: „Márta anyja egy alkalommal megsimogatta [József Attilát], és azt mondta, «Nem tudom, miért, de nagyon szeretem ezt a fiút»”. Majd az apa próbatételt eszelt ki: a lány egy évre a londoni egyetemre ment tanulni, a költő francia levelezőként próbált dolgozni. A szerelmesek eltávolodtak, rövidesen a lány kezdeményezésére szakítottak is. Évekkel később „újra egymásra találtak”, de ekkor már csak rövid ideig tartott a kapcsolat, Nyáry összegzése pedig Vágó Mártáról a következő: „Szerette Attilát, de nem tudott vele élni.” 

Nem mesélem el részletesen, hogy Valachi Anna könyvét olvasva mennyi árnyalatát láthatjuk meg mindezeken túl a kapcsolatnak (persze, némileg nagyobb terjedelemben mondhatja el a sztorit), csak egyetlen momentumot emelnék ki: Lengyel Andrásra hivatkozva a Londonba távozást sem pusztán valamiféle népmeséből kölcsönzött próbatételként mutatja meg Valachi, de „fölveti annak a lehetőségét, hogy idegbeteg, összeférhetetlen, később elmegyógyintézeti ápolásra szoruló anyja elől is menekült egyetlen lánya, amikor a távollétet választotta”. Azonnal más fénybe kerül az elhatalmasodó pszichés betegséggel és a szegénységgel egyszerre küzdő költő, illetve a jómódú, konszolidált polgárcsalád kapcsolata, mint amikor Nyárynál a lánya udvarlóját szelíden megsimogató anyáról, és az időnként hevesen zokogó, dührohamokban kitörő József Attiláról olvasunk. 

Nem is az a fontos csupán, hogy egy egyszerű oppozíció helyett bonyolult, folyton alakuló viszonyrendszert láthatunk. Legalább ilyen lényeges az, hogy Valachi Anna könyve szembesítheti vele a sokat emlegetett „széles olvasóközönséget”: egy rég elhunyt íróról-költőről és az ő kapcsolatairól a tudásunk nem „csak úgy” van, hanem ellentmondásos forrásokkal, megbízhatatlan vagy tudatosan ferdítő, egymást befeketíteni és önmaguk szerepét megszépíteni kívánó szemtanúk emlékezéseivel kell elboldogulnunk, illetve más irodalomtörténészek felvetéseit értelmezve kell kialakítanunk a saját álláspontunkat.

[img id=292416 instance=2 align=left img]Éppen ideje a fogadalmamra gondolnom, nem folytatom ezt az összevetést – azért sem szabad Vágó Mártánál leragadni, mert Valachi Anna könyve nem csupán József Attila szerelmeiről szól. Szántó Juditról, Kozmutza Flóráról talán többet is tudunk, mint a többi asszonyról, akiről szó esik a könyvben: az anyáról, a két nővérről, valamint az „anyapótlékokról”, a pályát egyengető, gondoskodó asszonyokról. Akik mindannyian megszenvedték, hogy József Attila életében, miként Valachi Anna fogalmaz, „a kezdet és a végzet asszonya” József Áronné Pőcze Borbála volt, ahogy azt is, hogy a családi férfiminta olyan fájdalmasan hiányzott a költő életéből. 

A könyvet olvasva azzal az elképzeléssel, amely szerint a költőt áldozatként, az őt „halálba kergetőket” (vagy, kicsit finomabban, a rajta nem segítőket) pedig bűnösökként kellene látnunk, nem nehéz leszámolni: hozzájárulhat például a sajnálkozás szertefoszlásához az a történet, hogy József Attila 1937-ben a Szép Szó szerkesztőségi ülésén azért javasolta, ne közöljék Lesznai Anna írását, mert az asszony, aki korábban őt anyagilag, szellemileg is támogatta (és húsz évvel idősebb volt nála), „sohase volt igazán «odaadóan» jó” hozzá, „valami határt mégiscsak hagyott”. Ignotus Pál kérdése ekkor hangzott el (állítólag): „Te Máli nénitől is azt kívánnád, hogy lefeküdjön veled? […] Hát igazán mindenki, minden nő, Attila?”, a dacos válasz pedig ennyi volt: „Minden nő.” József Attila életéből ekkor már nem volt sok hátra, ezt ne felejtsük – de azt sem, hogy Lesznai Annának mindössze egy verse jelent meg a Szép Szóban, az 1936. évi első számban.

Valachi Anna könyve nem állítja be önmagát a József Attila-újraértelmezés mindent megoldó „csodafegyvereként”, nem kívánja a verseket az életrajz felől megmagyarázni – többnyire nem is zárja rövidre a művek és a biográfia közti kapcsolatot. Épp ezért feltűnő és kevéssé meggyőző az a néhány eset, ahol túl közvetlen az átjárás, például itt, a költő jövedelmei kapcsán: „Ha József Attila azt írta Születésnapomra című, 1937-es, életsummázatként is olvasható versében, hogy «havi kétszáz sose telt / az ám / hazám» – akkor neki kell hinni.” Nem sugall olyasmit a könyv, hogy az Ódát, vagy a Gyermekké tettélt az „ihletők” felől kellene olvasni. 

Ugyanakkor, mindazon túl, hogy izgalmas, sokszor megdöbbentő olvasmány, egy olyan új József Attila-kép esélyét villantja fel, amely a költő társadalmi útja, identitásválságai, integrációs kudarcai felől lenne megrajzolható. Nem egyszerűen az anya több fázisban lezajlott elvesztését jelöli meg alapvető traumaként, de azt a kényszerű identitásváltást is, amelyet József Attilának a nővére, Jolán, és a sógora, Makai Ödön családjába kerülve kellett átélnie. 

Tverdota György is valami hasonlóból kiindulva érzi időszerűnek egy új József Attila-életrajz megírását, ahogy a BUKSZ 2012. tavaszi számában, „Születtem, elvegyültem és kiváltam” A József Attila-életrajz időszerűsége című írásában fogalmaz: „Egy korszerű József Attila-életrajz a társadalomba nem vagy rosszul integrált, értelmiségi léthelyzetben lévő, kivételes képességű személyiség sajátos képletének történeti rekonstrukciójával adós.” 

Ehhez a „sajátos képlethez” ugyanúgy kapunk adalékokat ebben a könyvben, mint József Attila „asszonyainak”, és bonyolult kapcsolatainak megértéséhez: miközben Valachi nem akarja könnyedén lekerekíteni az egyes történeteket, megkönnyíti az eligazodást azokban a szövevényes emberi kapcsolatokban, amelyeket talán a kortársak, sőt, az érintettek sem értettek igazán.