A könyvet olvasva azzal az elképzeléssel, amely szerint a költőt áldozatként, az őt „halálba kergetőket” (vagy, kicsit finomabban, a rajta nem segítőket) pedig bűnösökként kellene látnunk, nem nehéz leszámolni. - Szilágyi Zsófia kritikája Valachi Anna "A nő számomra rejtély" - József Attila asszonyai című kötetéről.
A memoárban ott az elmondhatóság kételye, még akkor is, ha nem emlékeztet a szöveg minduntalan az emlékezet viszonylagosságára, a történetek sérülékenységére. - Szilágyi Zsófia kritikája Gergely Ágnes Két szimpla a Kedvesben című kötetéről.
Vannak ilyen kivételesen erős részletek a könyvben, amikor a személyes sors, a később történelmivé emelkedő jelen pillanat megélése, a polgárság és Magyarország sorsa egyszerre, egymás tükrében mutatkozik meg. - Szilágyi Zsófia kritikája Márai Sándor Hallgatni akartam című kötetéről.
Miközben a történet mellbevágó, vagy, ahogy a borítóra a Frankfurter Allgemeine Zeitungból kiemelt mondat állítja, „tragikus szépségű”, és tudjuk jól, mi lesz a vége, rám talán a legnagyobb hatást mégis A szerző utószava és köszönetnyilvánítása című zárórész első mondatai tették. - Szilágyi Zsófia kritikája Michael Kumpfmüller Az élet gyönyörűsége című regényéről.
A témát nem szokás értékelni a mai irodalomkritikában, mondta ezt (vagy valami ilyesmit) Szilasi László a Szépírók Társasága nemrég megtartott Válság, szegénység, szolidaritás fesztiváljának egyik beszélgetésében.
Ha a kortárs magyar irodalmat jól ismerők számára rendeznék egy vetélkedőt, és ott feltenném a kérdést, vajon a Scherter Judit kötetében megszólalók (Darvasi László, Forgách András, Grecsó Krisztián, Háy János, Kukorelly Endre, Márton László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Spiró György) közül kihez tartozhat a kritikám címévé emelt mondat, bizonyára gyors választ kapnék – ki máshoz, mint a magyar íróválogatott oszlopos tagjához, Kukorelly Endréhez.