Ha a kortárs magyar irodalmat jól ismerők számára rendeznék egy vetélkedőt, és ott feltenném a kérdést, vajon a Scherter Judit kötetében megszólalók (Darvasi László, Forgách András, Grecsó Krisztián, Háy János, Kukorelly Endre, Márton László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Spiró György) közül kihez tartozhat a kritikám címévé emelt mondat, bizonyára gyors választ kapnék – ki máshoz, mint a magyar íróválogatott oszlopos tagjához, Kukorelly Endréhez.
[img id=478154 instance=1 align=left img]Esetleg azt vethetné fel valaki ezen az elképzelt vetélkedőn, vajon Kukorelly miért nem tette hozzá, amit egyébként szokott, ha kedves témáiról, a nőkről és a fociról kérdezik: azt, hogy a nők nem értik a lesszabályt, egész egyszerűen nem értik.
Mindazoknak viszont, akiket éppen ez a kötet vezet be abba az egzotikus világba, ahol az írók még megkérdezhetők, hiszen élnek, érdekes lehet töprengeni rajta, vajon egyetértenek-e azzal, hogy „a nő és férfi legfőképpen ember”, ahogy Nádas Péter állítja, vagy azzal, hogy „egyszerűen a nőnek különleges képessége van arra, hogy az érzelmeket visszahozza az életbe”, miként Forgách András mondja.
A könyv nyilvánvalóan az utóbbiakat, vagyis az úgynevezett széles olvasóközönséget szólítja meg, és ezzel nincs is semmi baj, hiszen a mai írókat „vitapartnerként”, beszédtémaként is számon tartók, az őket rendszeresen olvasók számát mindenképp gyarapítani kellene – ebben segít a felkészült, kedves és előzékeny kérdező csakúgy, mint az egyes beszélgetések után olvasható szövegrészletek, amelyek megadják annak az esélyét, hogy valóban a kortárs irodalomba vezető kapuvá változzék ez az interjúkötet.
(Amelybe még egy-egy írói arckép belefért volna – mondhatnám, hogy 2013-ban már egészen furcsa egy effajta kötet fényképek nélkül, de ehhez mégcsak nem is kell a huszonegyedik századot emlegetni, hiszen már az 1960-as években és a Szép versekben is volt az írónak arca…)
Scherter Judit az írókat az olvasmányélményt jelentő regények (ritkábban: novellák) hősnőiről, meg a saját, teremtett alakjaikról faggatja, ezt a kérdést megkapják mindnyájan, de minden szerzőnek jár „személyre szabott” kérdés is: Grecsóval például Móricz, Parti Nagy Lajossal az írófeleségek felé kanyarodik a beszélgetés.
Válaszképpen az írók hajlamosak általános érvényűnek vélt ítéleteket megfogalmazni, holott elég könnyű szembehelyezni egyes véleményeket: „határozottan emlékszem, hogy gyerekként se szerettem például az Egri csillagokat, nem tetszett, nem volt jó könyv, és azóta se gondolom, hogy az lenne”, így Grecsó; „Halálosan szerelmes voltam Vicuskába az Egri csillagokból. De annyira, hogy… Betegesen. Vicuska volt nekem a minden. De lehet, hogy ez általános, a magyar fiúk abban az időben ezeket a törökökről meg indiánokról szóló könyveket olvasták.”
Tudom, persze, hogy a más-más generációhoz tartozó Háy és Grecsó nem ugyanazokban az években volt „magyar fiú”, vagyis lehetséges, nincs is itt ellentmondás, egyszerűen csak nemzedéki szakadék nyílt meg, nekem érdekesebb lett volna mégis, ha ilyen helyeken a kérdező vitába száll. Ha nem is harciasan, de szembesíti az írókat másfajta véleményekkel, kimozdítja őket gondolkodásuk esetleges sablonjaiból. Persze, könnyen lehet, hogy itt már nem Scherter Juditon kérek valamit számon, hanem azon gondolkodom, miként kérdeztem volna, ha én vagyok a helyében.
A kérdező udvariassága abban is megmutatkozott, hogy, bár láthatólag volt előzetes elképzelése arról, mire kíváncsi, hagyta magát vezetni, eltéríteni: a kötetbe nem a mostanában megszokott, mailben készült „interjúk” kerültek, hanem személyes találkozással megvalósított, egymásra figyeléssel kísért valódi beszélgetések szöveges lenyomatai.
Ezzel a könyv mintha egy korábbi korszakba is visszavinne, olyan időbe, amikor még gyakran kérdezgették az írókat: és, mivel akár hetente tettek fel nekik, Kosztolányinak, Móricznak, Karinthynak, kérdéseket arról, hogy plagizáltak-e már tőlük, hogy mit gondolnak a tavaszról, és mi a véleményük a női szépségről, nem is kellett egyetlen alkalomba belezsúfolni mindent: Scherter Judit interjúit viszont mintha az is alakítaná, hogy, ha már sikerült leültetni az írót, megkérdezzük tőle mindazt, amire már régóta kíváncsiak voltunk.
A Háy Jánossal folytatott beszélgetés a következőképpen indul: „Be kell vallanom, kicsit kedvemet szegte, hogy vannak kollégáid, akik nem lelkesednek ezért a nő-témáért”. Ez az indítás vonatkozhat akár azokra a kudarcokra is, amelyek a könyv mögött állnak, hiszen az Akik kimaradtak című zárlatból megtudjuk, hogy voltak, akiket a kérdező meg sem keresett, voltak, akik visszautasították, de akadt olyan is, aki kötélnek állt ugyan, majd visszavonta az interjút.
Találgatni, persze, nem szeretnék, milyen neveket lehetne rendelni az egyes kategóriákhoz, mégis: a könyv így furcsán hiányos lett, hiszen éppen olyan alkotók maradtak ki belőle, akiket „kollégáik” a kortárs irodalom legfontosabb nőalakjának megteremtőjeként (Závada Pál), vagy a testiség nyelvének és tematikus mintázatainak megújítóiként (Pályi András, Esterházy Péter) emlegetnek.
De hiányzókat sorolhatnék másképp is: amikor a megkérdezett írók fontos nőalakokat idéznek fel, unalmasan szegényes lesz a névsor, Anna Karenina és Bovaryné uralja a kötetet (ezt, finomabban, persze, de kiemeli a kötet zárlatában Scherter Judit maga is), még ha fel is bukkan többször Jadviga, vagy akár Édes Anna. Persze, lehet ezt az egyformaságot azzal magyarázni, hogy nem lett volna szerencsés a szélesebb olvasóközönség számára ismeretlen hősnőkről csevegni, mégis: ennek köszönhetően úgy tűnik, az irodalomban leginkább azok a nőalakok érdekesek, akiket valamiféle nagyívű, szenvedélyes szerelmi történetben lehet mozgatni.
Ahogy az is eltűnik a sok bovarynézás mögött, hogy egy nő az irodalomban nemcsak jellemként közelíthető meg, hanem, miként ezt Parti Nagy Lajos mondja, egy hangból, mondatból, szóhasználati jellegzetességből is megteremtődhet egy nőalak.
Scherter Judit nemcsak az interjúkban kérdez, de a könyve bevezetőjében is (ilyenek sorjáznak egymás után: „Miért csak férfiakat kérdeztem?”; „Miért akartam kérdéseket feltenni, amikor voltaképpen minden kérdést tolakodónak érzek?”; „Miért született meg ez a könyv?”), vagyis ott, ahol állításokat is megfogalmazhatna.
Bár az én ízlésemhez egy provokatívabb beszélgetésvezetés közelebb állna, nehéz megmondani, mennyivel hozott volna izgalmasabb eredményt, ha az írókat erőteljesebben kimozdítják a kényelemből, ha a kérdések zavarba hozzák, esetleg felbosszantják őket. Hiszen könnyen lehet, akkor a kérdezettek lecsapták volna a tejszínes-lazackrémes pirítóst, és egyáltalán nem jön létre a Hősnők és írók: pedig, ha annyit elért ez a könyv, hogy lesz néhány újabb olvasója a Párhuzamos történeteknek vagy az Ezer és háromnak, már érdemes volt megszületnie.
És elismervén, hogy nem kell feltétlenül és folyton vitatkozni, csak halkan jegyzem meg: nem, nem csak annyi a különbség, hogy mi nem focizunk.
