[img id=480475 instance=1 align=left img]Igazságtalan egy jól megírt, remekül lefordított, szépen kivitelezett könyv esetében unalomról panaszkodni. Mégis, miután hosszasan töprengtem, mikor is hozzam szóba a „már megint” érzését, úgy döntöttem, rögtön az indításnál túlesem ezen. 

Pedig Michael Kumpfmüller tehet arról a legkevésbé, hogy a könyve olvastán többször eszembe jutott, igen, tudom, egy ideje már tudom, hogy az írók is szerelmesek időnként (esetleg folyton), tisztában vagyok azzal is, hogy valójában nem olyanok, amilyennek tanultuk őket, az egyik nem mindig komor és társadalomért aggódó, a másik nemcsak iszik és sírva vigad, a harmadik nem egyszerűen szorong egész életében. 

Talán véletlen is, hogy épp Kumpfmüller, (hangsúlyozom még egyszer: jól megoldott, és a magyar olvasóknak szép nyelven és formában átadott) könyvénél éreztem azt, sok nekem a szerelmes írókból. 

Hiába más-más műfajú, beszédmódú, színvonalú munkák jutottak eszembe, mégis, odakerült ez a könyv Nyáry Krisztián és Barna Dávid (és még folytathatnám a sort) könyve mellé. 

Könnyen belátható, persze, hogy a téma nemcsak a bulvárérdeklődés miatt lett ilyen kedvelt (de tagadhatatlanul amiatt is). A szerelmes író nemcsak azért másmilyen, mint az iskolában tanult, mert emberi, vagyis szerethető, kegyetlen, esetleg esendő, de semmiképpen sem szoborszerű és tökéletes arca lesz, hanem azért is, mert így meg lehet mutatni, miként küzd meg a társadalmi konvenciókkal, mennyire tekinti modellnek a körülötte élőket, milyen módon épül be az írás az életébe, és így tovább. 

Mindezt megkapjuk ebből a Franz Kafka utolsó szerelméről szóló kötettől is – amelynek egyszerre szerencséje és szerencsétlensége, hogy egy effajta magyar trend idején érkezett meg. Szerencse, hiszen a divathullám érdekessé teheti (és erre a semmitmondó cím miatt kicsit rá is szorul), és balszerencse, mert a szerelmes írók történeteivel mintha telítődött volna a magyar piac (vagy, belátom, ez a lehetőség is létezik: én olvastam túl sok ilyet mostanában).

Ez a Németországban komoly sikert elért kötet egészen más kontextusba került nálunk, mint amilyenben lehetett a hazájában. Nem érzékeli például azt az egyediségét a legtöbb magyar olvasó, hiszen nem ismeri alaposan a kortárs német prózát, amiről a fordító beszélt egy interjúban: „A kortárs német próza (amelynek fordításával foglalkozom) nem kényezteti el az olvasót mindent elsöprő, minden akadályt legyőző, romantikus szerelmi történetekkel.” (http://www.nyugatiter.hu/post/48117204771/a-flortolo-kafka-beszelgetes-michael-kumpfmuller-az) 

Azt viszont kétségtelenül érezhetjük, mennyire jól találta meg az 1961-ben született szerző azt a sajátos műfajváltozatot, amely akár „irodalomtörténeti regényként” is definiálható lenne: adatok alapján, források felhasználásával írta tovább Kafkának és utolsó szerelmének, Dora Diamantnak a történetét, közelebb hozva hozzánk a lányt, mint a világhírű főhőst. 

Kumpfmüller nem titkolja a legkevésbé sem, ki is a szerelmes férfi, mégis, a könyv első mondatában „a doktor” szerepel, és végig ott marad az a finom billegés, hogy egyszerre olvasunk A per, Az átváltozás, A kastély világhírű szerzőjéről, és egy negyvenéves, súlyosan tüdőbeteg férfiról, aki egy tengerparti üdülőhelyen beleszeret egy vidám, életerős, és nála sokkal fiatalabb lányba.

Miközben a történet mellbevágó, vagy, ahogy a borítóra a Frankfurter Allgemeine Zeitungból kiemelt mondat állítja, „tragikus szépségű”, és tudjuk jól, mi lesz a vége, rám talán a legnagyobb hatást mégis A szerző utószava és köszönetnyilvánítása című zárórész első mondatai tették: „Franz Kafka és Dora Diamant levelezése nem maradt fenn. Dora Diamant 1924 nyarán Kafka húsz jegyzetfüzetét és 35 levelét magával vitte Berlinbe, ezeket 1933-ban a Gestapo egy házkutatás során elkobozta, azóta nem kerültek elő.” 

[img id=490309 instance=1 align=left img]Ezekből a látszólag száraz mondatokból egyrészt világossá válik, hogy a szorongásaival, a betegséggel, a hivatalnok-léttel, az írással magával megküzdő Kafka szerelmének, családtagjainak milyen, korábban elképzelhetetlen veszedelemmel kellett az író halála után szembenézniük (megtudjuk azt is, hogy Kafka három húgát és unokahúgát a chelmnói, illetve az auschwitzi táborban ölték meg). 

Másrészt azt is láthatjuk, hogy Kumpfmüller nem botránykönyvet akart írni, nem fel- és kihasznált egy gazdag, közérdeklődésre számot tartó szerzőről ránk maradt hagyatékot (miként ez megtörtént az ugyancsak a Libri Kiadónál megjelent, meglehetősen sikerületlen, Móricz és Litkei Erzsébet szerelmét tárgyául választó Egy magyar regényben), hanem többet adott az olvasónak annál, amennyi hozzáférhető, létrehozott valamit, ami egykor valamiképpen már létezett. Forrásai, persze, voltak a német szerzőnek, hiszen támaszkodott Kafka fennmaradt naplóira, leveleire (az ezekből beemelt idézeteket Györffy Miklós fordításában kapjuk meg).

Kafka életének utolsó éve ugyanis kényszerűen sok írásos nyomot hagyott, még úgy is, hogy a szerelmesek levelezése nem maradt fönn. Amikor a betegség megtámadta az író gégéjét, megkezdődött a cédulákon beszélgetés, miként megtörténik ez majd egy-két évtizeddel Kafka utolsó hónapjait követően Kosztolányi Dezsőnél, vagy Babits Mihálynál. 

Kafka környezetében pedig nemcsak Dora volt ott, aki nem az utókor dicsőséges perspektívájából nézett a férfira, hanem a kezét szerette, a száját, őt magát úgy egészében: mellette volt időnként Max Brod is, meg a magyar származású Klopstock Róbert, és ők pontosan tudták, hogy Kafka jelentősége nőni fog, hogy emlékével és műveivel felszerelkezve az irodalomtörténet színpadára lépnek át hamarosan. Erre a fellépésre készültek már akkor, amikor beteg barátjuk még velük szemben ült egy székben, megkezdték a „forrásgyűjtést” is: „Dorának egy ideje feltűnik, hogy Róbert gyűjti a cédulákat; ha Franz nem néz oda, titokban zsebre teszi őket.”

A suttogás ugyanakkor nem pusztán a súlyosbodó betegség egy állomásaként, vagy a beszélgetés írássá fordítása miatt fontos a könyvben: kezdetben még a szerelem jelképe („Nem, ne mondd meg, suttogja a lány, és nem világos, miért suttognak voltaképpen.”), végül a szörnyű állapot diktálta kényszerré válik. 

De még így, a véget megelőlegezve is jelzi azt a védett otthont, amelyet a szerelem alakított ki, és ahova egyre kevésbé tudnak betörni hiperinflációval és szórványos, ám annál megdöbbentőbb zsidózásokkal terhelt húszas évek – nem azért, mert javulna a helyzet, hanem amiatt, mert Kafka és Dora egyre inkább bezárkóznak kettejük közös, a betegség falaival körbezárt világába. 

Ahol ők vannak, ott csönd van, védelem és a jelen pillanat: jövőjük nem lehet, de múltjuk is alig. A lánynak Kafka családja csak az író halála után mutatja meg „Prágát, a folyót, a hidakat, Franz egykori útvonalait, az ódon utcácskákat, az apjuk üzletét.” Mintha ezzel a szerelemmel valami egészen új kezdődött volna Kafka számára, igaz, ez a „valami új”, mondhatnám azt meglehetősen közhelyesen, a boldogság, csak nagyon rövid időre, és már a nyugdíjazása után, halálos betegen érte el. 

Miként 1921-ben, vagyis még azelőtt, hogy megismerte volna Dorát, írta a naplójában (ez az idézet lett a kötet mottója is): „Igen jól elgondolható, hogy az élet gyönyörűsége ott található készenlétben mindenki körül, a maga egész gazdagságával, de elfüggönyözve, mélyen, láthatatlanul, nagyon messze. De ott van, nem ellenségesen, nem idegenkedve, nem süketen. Ha az igazi nevén szólítja az ember, a megfelelő szóval, akkor jön is. Ez a varázslat lényege: nem teremt, hanem szólítja.” És ezért igazságtalan unalomról beszélni Kumpfmüller könyve kapcsán: magyar előzményeinél, amelyek számomra kissé másolatszerűvé változtatták, voltaképpen sokkal izgalmasabb, összetettebb vállalkozás.

(A képen Michael Kumpfmüller, a könyv szerzője látható.)