[img id=480427 instance=1 align=left img]Lehetne ezzel vitatkozni, nem is kellene messzire menni a cáfolatért, mondjuk Oravecz Kaliforniai fürjének kritikai visszhangjáig. De célszerűbb talán, ha nem vitába szállunk, hanem problematizálunk, az irodalmárok úgyis ezt szeretik leginkább: ha Kőrösi új könyve esetében azt méltatom, hogy egy kurvává lett magyar lány történetét írta meg, olyan sztorit, amely az irodalomban nem, csak nőknek szóló újságokban szokott felbukkanni, vagy a kereskedelmi tévék éjszakai műsoraiban, a kamerának háttal ülő, fojtott hangon beszélő riportalannyal, könnyen felemelheti valaki a mutatóujját, hogy ilyen volt már. 

Hogyne lett volna, már Szép Ernő Lila ákácának Mancija Oroszországba szegődik el táncosnőnek a regény (és nem a happy enddel „kiigazított” film) végén: a korabeli olvasó tudta, természetesen, hogy vengerkának, magyarkának, vagyis prostituáltnak megy. 

Kőrösi hősnője, Kati, már másutt, Ausztriában lesz magyarka – bár a célország megváltozott, a regénycímről azonnal az jutott eszembe, miként tanultuk meg a nyolcvanas évek elején, hogy az orosz pajtásokkal barátkozva a bemutatkozó mondataink közt legyen ott ez is: ja – vengerka. Aztán jóindulatúan felvilágosított valaki, hogy ezt inkább ne mondjam boldog mosollyal egy orosznak, mert egészen mást közlök vele, mint amit a nyelvkönyvekbe rajzolt piros nyakkendős kislányok alá írt mondatokat megtanulva elképzeltem.

De nem kell Szép Ernőig visszamenni a Kőrösi-regény témájának egyediségén gondolkozva: 1996-ban jelent meg a JAK-füzetek sorozatában (sorozatszerkesztők: Keresztury Tibor és Kőrösi Zoltán) Salamon András könyve, benne két, amúgy szerintem remek „filmnovellával”, az egyik a Zsötem volt, a tizenkilenc éves, Dunaújvárosból egy osztrák pipsóba került Anita monológja. (1992-ben, Kerekes Éva főszereplésével készült belőle film.) 

Nem szeretném kizárólag ehhez a szöveghez képest olvasni Kőrösiét, mégis: ha a kettőt egymás mellé tesszük, és az elbeszélésmód, a prózanyelv különbségeire is figyelünk, jól látszik, miért nem érdemes pusztán a témát méltatni. A kilencvenes években új volt még, hogy élnek így magyar lányok, meg az is, hogy valaki elmesélheti a saját nyelvén a maga „tök hihetetlen történetét”, beszélhet azokról a „nagy érzésekről”, amelyeket a Zsötem című szám hallgatása felhoz benne –Kőrösi regényén a kimondás terhe már nincs rajta, ez a szöveg nem is gyónás. 

A Magyarka éppen különös hidegsége miatt lesz erős szöveg. Nem sajnáltatja magát Kati, nem sajnálja őt az elbeszélő sem. Annál jobban sajnáltam én, többször is összeszorult a szívem, miközben olvastam a könyvet – bár tudom, ez aligha kritikushoz illő kijelentés.

Kati története azért sem vallomás, mert nem ő meséli el, meg azért sem, mert jóval a születése előtt kezdődik. Nem is csak a magzati koráig kell visszamenni, a bántalmazott anyához, a nyugtatókhoz, amelyeket beszed, miközben Katit várja (dehogy várja, egyáltalán nem szeretné ezt a gyereket): még sokkal előbbre, a nagyanyához, és az ő házasságához. Egymásba fonódnak a női generációk, és mindenki másképp akar bánni a saját lányával, mint ahogyan ővele viselkedett az anyja: táncmulatságokba kergeti anya a lányát, ha ő nem mehetett soha, taníttatja, ha őt nem hagyták tanulni. Vagy éppen nem akar kezdeni vele semmit, csak zavarja a gyerek, aki körülötte bóklászik, akadályozza abban, hogy megélje a fájdalmat, amely kitölti az egész életét. 

[img id=482205 instance=1 align=left img]Mondhatnám tehát, hogy nem is Kati a főhős, de mégis ő az, hiszen már az első fejezetben a viszonyain keresztül látunk mindent, anya és nagyanya már nevében is csak hozzá képest létezik, ha vissza is lépünk azokba az időkbe, amikor lányok voltak még, és nem is gondolkoztak azon, hogy anyák és nagyanyák lesznek egyszer. 

És a regény vége felé is Kati gyűlöletén keresztül nézünk az anyára, aki nem nyer bocsánatot a lányától, igaz, ezt nem is nagyon kéri. Nincs összeborulás, sem feloldozás, a boldogságra pedig alig vannak szavak, holott (talán) létezik az is: az anya például kap a bántalmazó férje mellett megélt évek után egy kis időt újra megtalált egykori szerelmével. 

Kicsit zavaró, hogy a legtöbb Kőrösi-szereplőnek egyetlen nagy szerelme van, akit aztán elveszít, akiről lemond, akit eltemet magában. Fontos viszont, hogy a közhelyeket, szerencsére, a szereplők mondják ki, és megmutatja a regény azt is, hogy ha valakinek a legfontosabb fordulata a mindenre alkalmazhatónak látszó „lassan járj, később érsz”, miként a nagyanyának, még lehet az egész könyv legszerethetőbb figurája. 

A szabad függő beszédnek köszönhetően egymásba fordul a narrátori hang és a hősöké, és az ismétlések azt eredményezik, hogy az egyedi szenvedések (az olvasó sem értékelheti őket másképp, hiszen nem mindenkit rugdos a férje, nem mindenkit erőszakolnak meg, vagy adnak oda közömbösen a nagymamának, nevelje ő) klisészerűek, így elkerülhetetlenek is lesznek egyúttal. 

Senki, senki sem hitte volna, beszéli meg Kati gyerekkori barátnőjével, Gabrival, amikor egy osztrák bárban hosszú évek után újra találkozik a két magyarka. Üres lesz ez a mondat is, üres, mégis igaz.

Kőrösi nem egyszer élt már azzal az írói fogással, hogy nem egyszerűen motívumokat sző bele a regényébe, hanem mondatokat, szövegrészeket ismétel meg, újra és újra (így volt ez már a Milyen egy női mell?-ben és a Szerelmes években is, például). Amikor először olvassuk ezt, még akár el is hihetjük: „Mostantól minden jó lesz, mondta Bukovszki, nem is csak, hogy jobb, de jó. // Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos.” Aztán sorolják a már elsőre sem kimondottan eredeti mondatokat többen, és, persze, nem lesz jó, meg jobb sem. 

Ilyen klisék között éljük az életünket, sugallja a regény, mondhatnám azt is, közhelytől közhelyig, a „mindegy, csak egészséges legyen”-től az „élhetett volna még”-ig tart egy emberi élet. Kati sorsa is megismételhetetlen ugyan, mégis, klisékből felépülő sorsával mindannyiunk egyszeriség-tudatát is kikezdi, rádöbbent, hogy nemcsak a sokszor citált, Kosztolányi-féle Halotti beszéd üresedett ki, de az a büszke hit is, hogy az ember „egyedüli példány”, „milliók közt az egyetlenegy”. 

És vannak, persze, más ismétlődő mondatok is a Magyarkában, amelyek a giccshatárról mozdítanak el egyes jeleneteket, hiszen még a boldog szerelmi pillanatokat is egymás ismétlésévé változtatják: „megcsókolta előbb a homlokát, aztán a két szemét, majd puhán, alig érintve a száját is”, olvassuk, az alany pedig hol Nagyapa, hol Wilhelm, a német tiszt, hol Varga, a cigány prímás. A szöveg összetettsége éppen abban van, hogy a szereplők az effajta ismétlődéseket mintha észre se vennék, nem mondják ki, hogy a nagyapát ugyanúgy érte baleset, mint sokkal később az általa nem ismert dédunokáját, nem figyelmeztetik egymást, hogy ezt már mondtad vagy csináltad, hogy ugyanúgy csókolsz, ahogy az a másik. 

A szerzői hang pedig egyszerre érzelmes és könyörtelen: számomra legmegrázóbb módon abban a jelenetben, amikor Kati, nem tudván, mit tálalt fel neki az apja, megeszi az addig egyetlen barátjaként szeretett kisnyulát. Lehetett volna itt hosszan érzelegni Kati talán soha ki nem heverhető traumájáról, az elbeszélő mégis könyörtelenül továbblép, otthagy minket a hideg közléssel, a gyűlölet és fájdalom nem szép szavakban bomlik ki később, csak abban tapasztaljuk meg újra, ahogyan Kati az apja temetését vagy agyvérzés után megbénult anyját hagyja ott.

Kőrösi Zoltán legjobb regényei közé nem a témája emeli a Magyarkát – hanem mindaz, amit Kőrösi íróként kezdeni tudott Kati sorsával.

(A szerzőről készült kép Burger Barna munkája)