A forgalmazás malmai villámgyorsan őrölnek. A mozik farkasétvággyal eszik a filmeket, a premierdarabok egymás sarkára hágnak. A piac kegyetlen törvényei szerint csak az az árucikk marad tartósan a kínálatban, amely iránt érdeklődnek. Nálunk azért elég faramuci a helyzet. Nem először tesszük szóvá: mintha kissé túlméretezett lenne a választék mennyisége. Selejtes, nívótlan (jobbára hollywoodi) produktumokat is sűrűn megjelentetnek, s ez nemcsak azért baj, mert ezek a portékák garantáltan rombolják az ízlést, hanem amiatt is, hogy kiszorítják a szerényebb közönségre számítható, ám mégiscsak művészi igénnyel készített alkotásokat. Az amerikai dominancia ellen persze hiába ágálnánk, annak azonban örülnénk, ha Kelet-Európa értékei nagyobb számban szerepelnének a műsorban. A hátrányos helyzetű filmek mezőnyébe néhány, részben vagy egészben itthoni vállalkozás is beletartozik (tudunk olyan egész estés, mellesleg fesztiválokat sikerrel megjárt drámáról, mely közel két esztendeje vár hazai bemutatóra). A szórakoztató vonulatba tartozó újdonságok általában (néha túlzottan is) megkapják a szükséges előadásszámot, a szerény kiállítású, kísérletező, úgynevezett rétegfilmeknek gyakran még a bukás esélye sem adatik meg. (Félreértés ne essék: nem a fiaskók érdekében emelünk szót, senkinek sem fáj a szíve a tényleg karanténba való lila őrületek igazi vagy vélt diszkriminációja miatt.) Ismerjük az összefüggéseket, a kényszerpályákat, az üzleti szempontokat, legyünk tehát realisták: a gyakorlat - illetve a folyamat - szinte megváltoztathatatlan. Mit tehet ilyen helyzetben a kritikus? A borsót hányva a falra felhívja a figyelmet a választék hátsó traktusaiban fellelhető jobb címekre, hátha toboroz néhány nézőt s inspirál értelmezési lehetőséget azok számára, akik két monstre csihi-puhi közben másfajta élményre vágynak.
Nehéz, s talán nem is szükséges skatulyát találni Moldoványi Ferenc munkája számára (az idei szemlén kedvező visszhangra talált kisjátékfilm most került - gondolom, néhány percre - az országos repertoárba). Címe: Az út
Francia-magyar-belga együttműködéssel valósult meg, de igazi különlegessége nem ebben rejlik, hanem abban, hogy - kínai nyelven beszél. Hőse is a távoli hatalmas ország nálunk élő polgára, egy idős professzor. Vele tehetünk intellektuális időutazást a messzeségbe (meg a közelmúltba), miközben megismerhetjük csapongó meditációit a világ dolgairól. A "történet" néhány röpke mondatban összefoglalható. Liu Zhszian több év elteltével hazautazik Kínába, és találkozik felnőtt fiával. Hosszú beszélgetéseket folytatnak, ám a személyes kapcsolat sem nagyon csökkenti a kettejük közötti távolságot. A rokonszenves öregúr szerelmi társat is keres: ez sem akármilyen ambíció az ő korában. Az útban mindemellett nem a "mese" érdekfeszítő, hanem az emberi tényező. A rendező koncepciójáról szólva elmondotta a Filmvilág munkatársának: az érdekelte, miképpen vélekednek médiumai az élet alapvető kérdéseiről, a születésről, a halálról, az érzelmekről, az önzésről, a bűnről, a barátságról - különös tekintettel arra, hogy "rohamosan materializálódó világban élünk, ahol ezek a kérdések lassan már meg sem születnek".
Költészet és bölcsesség árad a képsorokból. Liu Zhszian őszinte vallomása nyomán míves portré bontakozik ki előttünk, melyet történelmi-társadalmi panoráma és festői beállítások sora színesít. Moldoványi "metafizikus lebegés" megteremtésére törekedett: engem a harmóniák és hangulatok, dallamok és helyszínek inkább szomorú-szép elégiákra emlékeztetnek. Különösen megragadó, hogy semmi csináltságot nem érezni a feltárulkozások ábrázolásában (talán néhány motívum túlságosan hangsúlyos ismétlődése zavaró kissé). Máthé Tibor operatőr és Szemző Tibor zeneszerző kivételes érzékkel és alázattal járultak hozzá a kínai-magyar miliő megteremtéséhez.
