A minden eddiginél több folytatást megélő misztikus mozi-saga és a hozzá lazán kapcsolódó, jóval több, mint százrészes tévésorozat mesefolyama most egybefolyik, a tévésorozat producerei jóvoltából, egy új mozidarabban.
Connor MacLeod (Christopher Lambert), a mozis hegylakó és a tévés unokaöccse, Duncan (Adrian Paul) egy mesebeli társaság tagjai, halhatatlanok. A hegylakó-rajongóknak nem kell elmesélni, de hátha vannak még tudatlanok: e társaság tagjait együttesen jellemzi, hogy mindannyian erőszakos halált haltak egykor, de újból, immár halhatatlanul életre keltek, a végső nyughelyre csak egy módon kerülhetnek, ha karddal vívott párbajban az egyik a másiknak fejét veszi, ezáltal annak az életenergiája éktelen villámlás, robbanás és egyéb hanghatások közepette a másikba száll, majd továbbfolyik a párbajok hosszú sora, egészen addig, míg egyetlenegy marad és akkor vége a legendás Dárius királytól eredeztetett átoknak, a sokszor kíméletlenül egyhangú és unalmas öröklétnek. Ja, és még valami: bármely vallás által megszentelt földön nem vívhatnak a halhatatlanok, az a terület tabu, mindenki számára.
Minden tisztességes mesében úgy van, hogy a világon vannak jók, és vannak rosszak, a rosszak el akarják pusztítani a jókat, hogy ők legyenek a világ urai, ez úgy néz ki, sikerül is nekik, de aztán jön egy nagyon jó, és jól megöli azt a csúnya rosszat, és a vége jó, ha jó a vége... Nincs ez másképpen a Hegylakó-sztorikban sem, természetesen vannak a halhatatlanok közt is gonoszak, akik a végén egyedül maradva, a halandó világ teljhatalmú uraként háborítatlanul gonoszkodhatnának az idők végéig. A páratlan természeti szépségekben gazdag Skótfelföld egykori nemes famíliája, a MacLeod-klán két fentebb említett tagja a jók közé tartozik, és a mindig ők győznek a végső kard-párbajban, csak hát a legvégén tényleg csak egyetlenegy maradhat, de ez alkalommal a jófejek ketten vannak?
A tévésorozatban már szenteltek egy részt a két MacLeod összeboronálásának, a rajongókban felmerülő esetleges kérdéseket megválaszolandó, hiszen a mese csak akkor igazán hihető, ha az illúzió teljes. Most a mozi-verzión a sor: feltűnik egy sor tévés történet-elem, megjelennek a figyelők, méghozzá kulcsszerepben, akik az eddigi mozi-változatokból teljesen hiányoztak, az ő feladatuk a halhatatlanok tevékenységének dokumentálása, és a szent szabályok betartatása. Feltűnik a hangsúlyos amolyan ugratós-zríkálós humor is, ami az Adrian Paul-féle MacLeod sajátossága volt, ez a másik MacLeod-ból szinte teljesen hiányzott eddig. Viszont most nincs a fő zenei motívumként végigvonuló Queen sláger, a Who wants to live forever? A mostani teljesen átlagosra, tehát semmilyenre sikerült. Túl drága volt a jogdíj?
Ami számomra a legfőbb hibája a negyedik Mozi-hegylakónak, hogy miközben a tévé-sorozatos MacLeod megküzdött valóban súlyos gonoszokkal, egyenként az Apokalipszis négy lovasával, hisz ők is halhatatlanok voltak, a feketefenekű vöröslő szemű ördöggel, sőt még saját maga rosszabbik énjével is, egyéb más, nagyon gonosszal egyetemben, ez alkalommal nem sikerült a rosszaságot tovább fokozni, ahogy azt igényeltük volna, jól idomítva. Nincs most világmegváltás, bennfentes halhatatlan-rivalizálás zajlik csupán, de nekünk, halandóknak ez is izgalmas, drukkolhatunk a jó skótoknak.
Van viszont a halandóság és halhatatlanság kérdései fölötti moralizálás, van természetesen kard-csata dögivel, villámlással, égzengéssel. A tájak szépek, a csaták jól koreografáltak, a kardok csengenek. Van kung-fu, keleti misztika, és van egy kicsi szerelem is. Minden ami kell, a romantikus mese-szeretőknek, ők(mi) úgy is szeretni fogják ezt a sokadik Felföldit, a többiek üljenek be más filmre. Nekünk pedig előbb-utóbb jön a Hegylakó 5., hiszen még jók is, rosszak is vannak közöttünk rendesen, akik hosszú kabátban járnak.
