zene: Fernando Velázquez
   vezényel: Conrad Pope
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Sony Classical
   játékidő: 65:04
 

     2014 folyamán két Herkulesről szóló filmmel is találkozhattak a moziba járók, sőt hazánkban, rövid időre, egy harmadik is eljutott a vásznakig, de a The Asylum stúdió Herkules: Feltámadás című próbálkozásáról a minőség okán inkább ne is essék több szó. Még az év elején került bemutatásra a Herkules legendája, majd nyár végén pedig a Dwayne Johnson főszereplésével, hazánkban forgatott Herkules. Miután a Kellan Lutz nevével fémjelzett, Renny Harlin rendezte Herkules legendája csúfosan megbukott, ami az alkotás színvonalát tekintve nem volt váratlan, a félisten Herkules mítoszát megmenteni a júliusban debütált változat volt hivatott. A nagy nyári blockbusternek szánt, ám anyagilag szintén nem jól teljesítő Herkulest Brett Ratner hozta össze. A Csúcsformában-trilógia, illetve az X-Men - Az ellenállás vége révén igen sikeresnek mondható direktor megbízása egy ilyen projekttel nem volt bátor döntés, hiszen sokszorosan bizonyította, hogy ért a látványos, közönségbarát filmekhez, a Herkulesnél azonban valami nem működött, amiben a direktor éppúgy benne volt, mint a forgatókönyvírók. Pedig az alapanyag biztatónak ígérkezett. A Radical Comics képregénykiadó által megjelentetett, kétrészes Herkules-történet első fejezetéből, A trák háborúkból kívánták elkészíteni a filmet, melyet sikeresség esetén követett volna a második könyv adaptációja is. Ez végül minden bizonnyal nem fog már elkészülni, mert bár nem volt egyértelműen negatív az akcióval és könnyed humorral egyaránt ellátott mozi, de a nézők szimpátiáját sem nyerte el, így valószínűleg egy jó ideig nem is találkozunk Herkulessel a mozikban.
     A stáb tagjai közül a magyar szakemberekre nem lehet panasz, hiszen a film díszleteit, jelmezeit nem igazán érheti kritika. A 2013 nyarán, hazánkban forgatott alkotásban a címszerepet alakító Dwayne Johnson is fővárosunkban készült fel testileg. A becenevéhez illően valóban sziklányi termetű Johnson a hat hónapos forgatás alatt, mindentől elzárkózva, csak a szerepnek és a megfelelő fizikum elérésének élt. A film további szereplői között láthatjuk még Ian McShane-t, Joseph Fiennest, és a Trákia királyát alakító John Hurtöt: ők hozzák, ami szerepükben rejlett, de az is biztos, hogy nem emiatt fog fennmaradni a nevük a filmtörténelemben. A sztori egy kissé átértelmezte a Zeusz fiáról ismert mitikus eseményeket, mivel nem a természetfeletti, legyőzhetetlen lényekkel harcoló Herkulest mutatja be, hanem egy erős, bátor harcost, aki kis csoportja segítségével hajt végre lehetetlennek tűnő küldetéseket. A múlt árnyaival is küzdő főhőst és zsoldoscsapatát Trákia királya kéri fel, hogy segítsenek neki megszabadulni a népét sanyargató kentauroktól. Herkules és kompániája, miután felkészíti a nem éppen harcedzett trákokat, útnak indul, hogy leszámoljon a rettegett kentaurokkal és szabadságot adjon a trákoknak és Cotys királynak.

     A film zenéjét a spanyol származású Fernando Velázquezre bízták. Az idén 39 éves komponista az utóbbi pár évben tűnt fel a nemzetközi porondon, s eddig jobbára horrorfilmek muzsikái révén mutatta meg tehetségét. Az Ördög, illetve két Guillermo del Toro nevével fémjelzett mozi, a Mama és Az árvaház muzsikájával pedig bizonyította is, hogy képes megállni a helyét a nagyobb nevű amerikai kollégák közt is. A 2012-es A lehetetlen drámai, szívfacsaró dallamai pedig meg is nyitották előtte az Álomgyár kapuit. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a stúdiók az utóbbi időben előszeretettel használják ki a Spanyolország által biztosított adó-visszatérítést, melyhez annyi szükséges, hogy egy bizonyos mértékű spanyol részesedés legyen az alkotói folyamatban, ez pedig elég gyakran a filmzenét is jelenti. Lucas Vidal, Alberto Iglesias mellett Roque Banos és Velázquez nyerte a legtöbbet a spanyol állam e rendelkezésén, ám az, hogy a filmzenekedvelők nyertek-e ezen, már más kérdés. Bár valójában azt sem lehet elvitatni, hogy a fenti komponisták némelyike valóban emlékezetes műveket is tudott szállítani, s néhány esetben semmiben sem kevesebb értéket képviselnek alkotásaik nevesebb amerikai kollégáik műveinél.
     A Herkules score-ja azonban nem feltétlen az a muzsika lett, melyet Velázqueztől vártunk. Noha a történet jó alapnak tűnt egy erős szimfonikus score megszületéséhez, ám a film tónusának modernebb megközelítése inkább napjaink korszerű akciómuzsikáinak szellemiségét tükrözi vissza. A szerző ugyan nagy teret engedett a zenekarnak, ám rockos és elektronikus díszítgetés is jelen van, néhol sajnos túlságosan tolakodóan. Érezhető volt, hogy a komponista rendezői kérésre hagyta el a komfortzónáját, hiszen míg a szimfonikus elemek tekintetében figyelemre méltót tudott létrehozni, addig a modernebb összetevők viszonylatában csak sablonosságra futotta. Ráadásul ezen megoldások még a mitikus jellemzőitől megfosztott Herkuleshez sem igazán illenek. Az erős szimfonikus részeket tartalmazó Mama vagy A lehetetlen score-ja alapján lényegesen jobb zenét várhattunk, s bár néhol azért érezni, hogy Velázquez szabad kéz esetén merre is indult volna el, azonban a Brian Tylertől ismerős osztinátóáradat elfedi az izgalmasabb részeket. Tyler Vasember-zenéje vagy Ramin Djawadi A titánok harcához írt aláfestése sok tekintetben testvérmuzsikája a Herkulesének, amik azoknál hibaként hozhatók fel, azon megállapítások ebben az esetben is megállják a helyüket. Ugyanakkor nem lehet elvitatni ezen stílus helyét sem napjaink filmzenéi között, ám sokadszorra hallva ugyanazt már nagyon nehéz a sablonosságból kialakuló negatívumok helyett a nem is oly kevés meglévő pozitív tulajdonságot hangsúlyozni, netán emiatt megszeretni egy muzsikát. Így hiába kapja fel az ember a fejét egy tíz másodperces ügyes megoldásra, a végeláthatatlan vonós osztinátók egy idő után rendkívül fárasztóvá válnak.

     A "Son of Zeus"-szal nyitó album elég ígéretesen kezdődik, hiszen a kórussal bemutatott főtémát egy szelíd és szép hegedűs rész követi, ám alig telik el egy perc a tételből, és máris beköszön a vonósok zakatoló üteme, ami aztán ezután szinte nem is marad abba. A tétel még egy bosszantó negatívumra is példa, ez pedig a nagy tempójú ütőhangszeres pörgés. Ez a stílus aztán folytatódik a "Pirate's Camp" esetében is, csak itt elkeserítő módon még Remote Control-os rockos körítés is bekúszik. Az "Arrival at Lord Coty' City" egy újabb hősies témát vezet be, melyre nehéz lenne rosszat mondani, igaz, Tyler stílusát ennél jobban már lehetetlen lenne utánozni. Ezt követően néhány track esetében viszont már-már megfigyelhető a kötöttségek nélküli Velázquez is. A jól hangszerelt "Lord Cotys' Palace", a csendes, elégikus "I Will Believe in You" és a főtémát fafúvósokon eljátszó "The Lion's Tooth" vagy a trombitás verzióját bemutató "The Campfire" kitűnő példák erre. A mozgalmas, a sablonosságtól szintén a hangszerelése miatt megmenekülő "The Battle" és a "Final Fight & Tydeus' Death" pedig már arra példák, hogy milyen zene is születhetett volna, ha a szerző kezét nem kötik meg. A kórus is nagyobb teret kap helyenként, igaz, szerepe lehetne hangsúlyosabb, ennek igényét a sablonosság vádját szintén messziről elkerülő "The Statue Falls" esetében is érezzük.
     Az akcióelemek között is akad emlékezetesebb, egyediséggel rendelkező kompozíció, ilyen a két, hosszú játékidejű tételpár, a "Bessi's Valley" és a "Bessi-Battle", utóbbi végén a főtéma szárnyaló kitörése igazán figyelemre méltó pontja a score-nak. Ezek noha sok tekintetben hasonlítanak a Tyler vagy Steve Jablonsky által vitt stílusra, ám jóval összetettebb kompozíciók. Ide sorolható még a "Training", a "Dungeon & I Am Hercules", a "Kill Eurystheus" vagy a "Centaurs", melyben érdekesebb elektronikus megoldások is helyet kaptak, ezek kialakításában amúgy a Hybrid nevű formáció volt a spanyol szerző segítségére.
     Az albumot záró négy tétel a főtéma jobbnál jobb variációit mutatja be. Már a "Comrades Stand Together" a kórussal és a felrobbanó zárásával is ütős darab, ám a CD legjobbjai még csak az után jönnek. Itt már nem igazán érheti a Brian Tyler-másolás vádja Velázquezt, hiszen az "Alternative Ending" vagy az "End Titles" már ahhoz a mainstream szimfonikus irányzathoz áll közel, melyet például Andrew Lockingon (Szikraváros, Utazás a rejtélyes szigetre) is képvisel napjainkban. A záró "Choir Theme" pedig a főtéma tisztán kórusos verziójával kiváltképp megkapó, epikus hangzású.

     Sajnos sok fél- és egyperces tétel is felkerült az albumra, ezek létjogosultsága szinte mindegyik esetében megkérdőjelezhető. A zeneszerzőnél a nagy áttörés egészen biztosan nem ezzel a mozival s zenével jött el, a kihagyott ziccer pedig igen fájó. Ám Velázquez most is bizonyította, hogy sokra hivatott alkotó, ám azzal, hogy nem hagyták saját elképzelései szerint komponálni, érezhetően benne hagyták egy nagy muzsika lehetőségét. Az albumot záró trackek viszont okot adnak arra, hogy várjuk a komponista következő alkotásait, ám mivel jelen esetben nem az azokhoz hasonlók vannak túlsúlyban, így sajnos az értékelés sem lehet magasabb.