Az lenne csak csuda móka, ha visszasírnánk a gyilkost. Mondjuk, aki csak egyszer ölt. Előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, például egy dúsabb örökség reményében úgy intézte a dolgokat, hogy minden szereplő, uram bocsá´ a néző is azt higgye, hogy merő véletlenségből dőlt rá a közfal a nagybácsira, majd miután mesterkedései végére járt, újra fölvette a munkát, fapofát öltött, mintha nem is ő csinálta volna a bajt, bújt biztos alibi oltalmában.
A hivatástudattól hajtott rendőr meg egyenesen kell a fenének. Jöjjenek a betegek, aki egészséges, nem áll zsarunak, ölésre sem adja a fejét, sőt betegbiztosítást köt, hogyha mégis azon kapná magát, hogy fölrobbantott egy zsúfolásig tömött trolibuszt, hát részesüljön hamar szakellátásban.
Jöjjenek a sorozatgyilkosok, de kizárólag nemi eltévelyedéseik mentén operáljanak, hogy a drogfüggő tisztviselőknek könnyebb legyen elbánni velük. Aztán ezek szeressenek egymásba, vagy legalább az egyik a másikba, ha nem fordítva. Mindegy.
A leskelődő című film, azon túl, hogy egy mérföldkő bármiért is, a maga nemében műremek. Ki látott már olyat, hogy egy filmben tökéletesen mindegy minden. Mindegy, hogy hol járunk, hogy kikkel, hogy mikor. Mindegy, hogy mi történik a következő jelenetben, mint ahogy az is, milyen arca van Keanu Reevesnek, s miért olyan.
Megvalósult ím a tökéletes, érdek nélkül való interaktivitás. A néző nem csinál semmit, nem néz, nem gondolkodik, nem nyomkod gombokat, és mégis az történik, amit ő akar, ha egyszer nem akar semmit. Figyeljenek nagyon oda, emberek! Ilyen még nem volt! Elmennek a moziba, fizetnek a pénztárban, beülnek a terembe, sötét lesz, vetítenek egy filmet, aztán hipp-hopp otthon vannak, a vekker jár, de pont annyit mutat, mint induláskor, és nem emlékeznek semmire. Legközelebb jobban vigyázzanak! Minek ez a sok strapa. Utalják át, adják postára a pénzt, vagy várják meg, míg házhoz jön a filmforgalmazók díjbeszedője, esetleg küld egy fizetési felszólítást.
