Van, aki sírva fakad, más inkább rágyújt: az emberek többsége rosszul viseli a stresszhelyzeteket, akad olyan is, aki nagy, zöld, mérges izomkoloszszussá alakul át. Belőlük viszonylag keveset, matematikailag egyet ismerünk - szerintem szerencsére. Ő ugyanis Hulk (polgári nevén Bruce Banner), státusát tekintve képregényfigura, hobbija a viaskodás gonosz katonákkal, illetve önmagával. Banner (Edward Norton) és az ő fékezhetetlen ösztönénje nem először, feltehetően nem is utoljára forgolódik a vásznon, előbbinek a személyisége, utóbbinak a tankdobálási technikája vált árnyaltabbá az előző (első) rész óta. Öt évvel ezelőtt szemtanúi lehettünk az ideggyenge szörnyeteg születésének, most az alapvetően jó szándékú (szerelme megmentése, még csúnyább szörny nyuvasztása), bár meglehetősen dekonstruktív ténykedését követhetjük. A film a különböző helyszínek szétverése mellett leginkább főhőse belső harcára koncentrál: emberünk másra sem vágyik, csak hogy ő is az egyetlen személyiséggel és silány izomzattal rendelkező figurák boldog életét élhesse. Ugyanakkor a világot is meg kell menteni, amire Norton - hiába kellemesebb társaság, mint alteregója - önmagában nem képes. Az "át akarok alakulni"/"nem akarok átalakulni" dilemmája az egész filmet végigkíséri, egész komoly drámai hangulattal vértezve fel az alapjában városlezúzó akciókra és őrjöngő digitális monstrumokra építő mozit. Azért senki se ijedjen meg, Louis Leterrier filmje a "minél több dolog semmisüljön meg minél rövidebb idő alatt" kategória egyik idei esélyese.
