Te tünde film! futó reménység vagy te,
forgó multiplexek ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád térhatású filmem!
Igen, először himnuszt akartam írni a legújabb Pixar-filmről, de a fent látható okoból lemondtam az ötletről.
Irtó nehéz újra gyerekké válni, ha az embernek ki kell állnia egy 100 méteres sort a büfénél, aztán 3 kabáttal, 2 kötött sapkával, 2 nagy és 1 kis adag sajtszószos Nachos chipssel, 3 jeges teával, 2 plüssállattal, 2 kisdeddel és 3 speciális szemüveggel felszerelkezve kell utat törnie a helyéig. A Fel! közben mégis sikerült. Ez nem egyszerűen a legjobb animációs film, amit a tesztgyerekek, Miriam (6) és Borisz (7) születése óta láttam, hanem teljesen normális (=gyerektelen) felnőttek számára is maradéktalanul élvezhető mozi a javából.
Már első egész estés filmjük, a Toy Story óta világos, hogy a kézügyességet, a karakterteremtő képességet és az ötleteket nézve a Pixar csapata az animációs film valaha volt legerősebb műhelye, messze lehagyva a Disney harmincas évekbeli teljesítményét bambistul és hófehérkéstül. Tíz film - Toy Story, Egy bogár élete, Toy Story 2, Szörny Rt., Nemo, Hihetetlen család, Verdák, Lecsó, Wall-E, Fel! -, és egyikkel sem hibáztak nagyot, sőt kicsit is alig, a színvonal a nagyon jó és a zseniális között ingadozik.
A főhősünk ezúttal nem aranyos állat, érzelmes gép vagy vicces fantázialény, hanem egy öregember, méghozzá mogorva, keserű, nem beszélve arról, hogy szó szerint és képletesen is kockafejű. Nemhogy manapság nem szokás csúnya, gyűlölködő öregembereket gyerekhőssé tenni, de soha nem is volt az, pedig, mint tudjuk, régen minden jobb volt.
Carl Fredricksen kezdetben nem öregapó, hanem a bátor felfedezőkért rajongó kisfiú, aki a mozihíradóban tátott szájjal nézi Charles Muntzot, a rettenthetetlen kutatót és léghajópilótát. Ezután jön az a rész, amikor először könnyeztem, ami izgalmas volt, mert vigyázni kellett, hogy a gyerekek ne vegyék észre, és a sajtszószos csipsz se essen bele az ölembe. Egy kábé négyperces, szöveg nélküli blokkban - túlzás nélkül, az események után jó néhány nappal is biztos vagyok benne, hogy ez az animáció történetének valaha volt legjobb négy perce - lepereg előttünk Carl élete, szerelemmel, házassággal, gyerektelenséggel, be nem teljesült álmokkal, betegséggel, a felesége halálával, csodálatos, torokszorító, de egy másodpercig sem negédes modorban elbeszélve.
Az álmait sirató öregúr egyáltalán nem békés magányát egy lelkes, és még annál is dagadtabb cserkészfiú, Russell zavarja meg, pont akkor, amikor Carl fityiszt mutat a világnak, és rengeteg léggömb segítségével az égbe röpteti a házát, hogy gyerekkori álmát megvalósítva elrepüljön Dél-Amerikába.
A film innentől sokkal akciódúsabbá válik, de szerencsére nem esik bele az eszetlen akciózás hibájába, mint például a Jégkorszak 3., amelyikben hiába viccesek szereplők, a sztori hiánya megöli az egészet. A történet itt csavaros, tele meglepetésekkel, sot értelme is van, és valahonnan eljut valahová, a szereplők jelleme meg többet fejlődik, mintha a Fővárosi Közgyűlés tagjai lennének. Főszereplőnk például utálja Russellt, de nála jobban csak az állatfőszereplőt, Kevint, az idióta madarat rühelli, hogy aztán... Na, nyilván nem fogom megmondani, hogy szétdurran-e a kockafeje az utálkozástól, vagy valami más történik vele.
Ha akarom, akkor a mostanában divatos, túlfeszítetten akciózós rajzfilmek paródiája a Fel! második része, amiben egy hetven pluszos nyugger harrisonfordoskodik, sőt egy adott ponton nagyszabású verekedésbe bonyolódik egy kilencven pluszos fickóval.
A figurák egytől egyig hibátlanok, úgy karakterileg, mint vizuálisan, a beszélő kutyáktól a debil madáron át az összes emberig, a gyerek nézők pedig egy magával ragadóan izgalmas történetből szűrhetik le, hogy az élet nem mindig vidám, de a megfelelő pillanatokban attól még lehet élvezni, még akkor is, ha az embert egy túlmozgásos óriásmadár és egy nagyfejű fiúcska idegesíti folyamatosan.
