Van-e Hawaii nevű söröző-kávézó Norvégia hideg fővárosában? Mint sok mást a világ be nem járt részéről, bizony, ezt sem tudom. Sőt, mi több, azt sem képzeltem a Hawaii, Oslo című új norvég film vetítése előtt, hogy a jeges ország fővárosában nyári éjszakákon olykor fullasztó forróság telepedik a dúlt lelkű városlakókra.
Dúlt lelkű - mondom, mert Erik Poppe operatőr első nagyjátékfilmjének szereplői mind tépett idegzetű figurák, ettől érdekesek.
A dán filmművészet legújabb nagy felívelése óta a norvég mozgókép szintén jeleskedik: emlékezzünk a Titanic fesztiválon megismert Ponyvalevél és a Most megfogtalak bizarr humorú groteszk képsoraira (mindkettő Pal Sleatune munkája), és nemsokára láthatjuk Bent Hammer egy Bukowski-regény nyomán forgatott kiváló amerikai opuszát. (Hammer nálunk szintén játszott Tojások című művének épp Poppe volt az operatőre.)
Az új norvég filmek és alkotók tehát egyáltalán nem ismeretlenek a nagyvilágban. A Hawaii, Oslo azonban túlságosan kimódolt, forgatókönyvi munkaasztalnál agyontervezett történet. Fantáziátlanabb, erőltetettebb, mint a csavarokkal teli alapötlete ígéri. Álom-keretjátékkal indul, melyben egy jóakaratú, mosolytalan, vereségre ítélt elmeápoló hiába igyekszik meggátolni éjszakába rohanó (mert másnapi szerelmi találkozótól rettegő) védence halálát egy mentőkocsi-balesetben. Nagy jóakaratában még a mentő utasának, egy szülésre váró fiatal nőnek is tragédiát jósol. Az ébrenlét éjszakáján azután minden, a balesetnél találkozó figurának beteljesedik inkább tragikus, mint szerencsés sorsa - bár nem egészen az álom szerint. Az első és a megismétlődő zárójelenet között az összes szereplő bonyodalmasan keresztezi egymás útját és sorsát. Sorsjáték és játéksorsok. Némileg a Lola és a lé bizarr izgalma idéződhet fel a figyelmes nézőben, meg kicsit a dán Rekonstrukció finom játékai, csakhogy mindkettőben sokkal eredetibb módon szövögeti hálóját a sors. Itt, a Hawaii, Oslo történetében kiagyalt papírfigurák menekülnek előre és hátra saját életük elől.
Az abszurd tragikomédia fényei ritkán azért felcsillannak. A mentőkocsi balek sofőrje balekmód udvarolna egy sorsüldözött nőnek - itt legalább érződik kis szabadító humor. Kiváló a piros mintájú hawaii inges szélhámosok futkározása is: van köztük börtönszökevény és szelíd elmekórtani eset. Iszkolva, kifulladva érik el kijelölt céljukat, a Hawaii sörözőt.
Sajnos, nem annyira a sors, mint az alkotók jelölték ki útjukat. Itt mindenkinek forgatókönyv parancsolta sorsközössége támad mindenkivel. Sokat és sokan rohannak a kánikulás oslói éjszakában: futnak börtönből és szerelem elől, futnak tolvaj kiskamaszok után és gyermekét egykor elhagyott asszony után (meg elől); szalad a mentőkocsi és gyalogos sofőrje, meg szaladnak a mentőkocsi alá. Lehetne ez sziporkázóan szellemes, de nem az, mert mindvégig nehézkes, merev az előadásmód, a tempó mindig zökken, a ritmus valahogy nem az igazi, és kiagyalt éjszakára nem virrad elegáns hajnal. Végül is a rikító hawaii ingviselet szellemesebb ötlet, mint az egész merev ujjal megmunkált történetszövevény.
Mégsem beszélek le senkit az oslói Hawaiiról. Ebben a norvég filmben sok lassú ügyetlenség botladozik, de a képi és történetmondó butaság elkerülte.
