A náci rezsim minden országban, ahová betette a lábát, szenvedést hozott az ott lakók többségére. A legtöbb szörnyűségre természetesen a zsidók számíthattak, mint az “árja nemzet” legnagyobb ellenségei. Bűneik többsége helyrehozhatatlan, de néhol legalább az elkobzott vagyonok visszajárnak. Ám ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani.
Maria Altmann (Helen Mirren) tehetős bécsi zsidó családba született, gyermekkora jórészt gond nélkül telt. Jóban volt nagynénjével, a gyermektelen Adele-vel (Antje Traue), aki sajátjaként szerette őt és nővérét. A nő férje, Ferdinand Bloch-Bauer (Henry Goodman) gyártulajdonosként még portét is készítette imádott asszonyáról, nem is akárkivel. Gustav Klimt kapta a felkérést. Adele korán elhunyt, és a többiek elete sem alakult fényesen. Az Anchluss mindent megváltoztatott. Szüleivel és férjével már nincsenek biztonságban, menekülniük kell. A fiataloknak sikerül, de Maria szülei maradnak. A kilencvenes évek végén egy régi levelezés áttekintése után úgy dönt, megér egy próbát, hogy visszaszerezhesse családja régi festményeit. Ebben segít neki unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Randol Schoenberg (Ryan Reynolds). Bár a helyzet egyértelműnek tűnik, nem várt akadályok, és politikai ellenszél nehezíti a dolgukat, melynek során mindketten szembe kell, hogy nézzenek családjuk rég elfeledettnek hitt történetével is.
A film valójában nem egy jogi dráma, inkább egy emberi sorsokat bemutató darab. A jelen eseményei mellett látjuk Mariát gyermekként és fiatal házasként is, melyek életének meghatározó korszakai voltak. A gondtalan gyermekkor, a náci üldöztetés időszaka, és a mai kor jogi küzdelmei személyiségének különböző aspektusait tárják elénk. Ebben remek párja a fiatal ügyvéd, akivel kezdetben nehéz találják meg a közös hangot, de végül a közös céljuk egységbe forrasztja őket. A három idősík az egész filmen végigvonul, de nem zökkent ki a ritmusból, és némi betekintést is nyújt az akkori világ legalább egy kis szeletébe. A film azonban nem csak erről szól. Felveti a múlttal való szembenézés mindig aktuális problémáját, és morális kérdéssé teszi a birtoklás igényét. Vajon hol van jobb helye egy méltán híres festménynek, amely adott esetben egy ország kultúrájának szerves része? A jogos tulajdonosnál, vagy egy múzeumban? Nem egyszerű a válasz, de a filmben (és az életben is) törekszenek az optimális megoldásra.
Helen Mirren a kisujjából kirázza az öreg, csipősnyelvű zsidó asszony egyébiránt hálás szerepét. Nem akar ő mást, csak ami mindig is a családját illette. Reynolds karaktere viszont sokkal érdekesebb. A fiatal ügyvéd csak a rokoni felkérésre vág bele az ügybe, főleg amikor rájön a festmény értékére. De ahogy feltárul előtte a múlt, egyre inkább a saját küldetésének érzi a családi gyűjtemény visszaszerzését, magát nem kímélve tör előre, kockáztatva saját karrierjét is.
A nácik tettei, a kisember küzdelme egy nála nagyobb hatalommal mindig hálás filmes téma, főleg ha jó kezekbe kerül. Simon Curtis rendező nem bízta a véletlenre. A forgatókönyv a karakterekre is kellő időt fordít, nemcsak az ügyre, a színészei remekelnek. Néhol ugyan kicsit szájbarágós, és hatásvadász, és talán nem elég merész, de összességében korrekt film született. Külön tetszett, hogy a bécsi jelenetekben németül beszélnek, és erről mi sem maradunk le, mert a film feliratos. Plusz pont a forgalmazónak.
Az imdb-n 7,6 ponton áll, az RT indexe jóval alacsonyabb, mindössze 52%.
Szerintem: 
