Bizonyára sokan emlékeznek még azokra a vidám kis hétvégi délutánokra, melyek a 90-es évek jól bevált passzív rekreációs programjaként szögeztek oda bennünket a TV képernyők elé – ezek voltak a mi kis családi mozidélutánjaink a Disney-vel. Más idők jártak még akkor, azóta nagyot fordult a világ – a gyermekműsorok durvábbak, agresszívebbek, néha már-már ijesztőek lettek, követve az aktuális világtrendet. Hogy mit tartogat számunkra a jövő, azt már sokan sokféleképpen feldolgozták, hiszen ez egy olyan jól bevált témát szolgátat a filmkészítők számára, mely nagy mozgásteret, számos lehetőséget nyújt. A nézők számára pedig a vászonra „festett” alternatív jövőképek egyfajta gondolatébresztő vizuális ideológiák, melyekkel kedvükre eljátszadozhatnak az elme nyújtotta végtelen játszótéren.
Hogyan is képzeljük el a jövőt? Amennyiben Disney bácsi rózsaszín szemüvegén keresztül, akkor ez a film nem tartogat meglepetést számunkra. A történetben fellelhető a jó és a gonosz harca, világmegmentés és még sok más innovatívnak semmiképp sem nevezhető témaválasztás, azonban ne felejtsük el, hogy a film – bár nem kizárólag – de elsősorban azért még is csak gyermekeknek készült, ezért ha valaki az apokalipszis nyomasztó légkörét szomjazza, akkor ez nem az ő filmje. Azért nem kell csüggedni, ugyanis elég sok durvulás van ebben a filmben is, igaz jobbára csak a kibernetikus organizmusok kárára, a valós humán áldozatok száma a filmvásznon az előbbinek csak töredéke.
Egészen meglepő, ahogy a főszereplő tinilány Britt Robertson (A búra alatt, Elpuskázva, Derült égből család) vérgőzös dühvel és baseballütővel esik neki az ellenséges robotoknak, csak úgy, mint az, hogy milyen természetességgel alakítja Raffey Cassidy (Hófehér és vadász, Éjsötét árnyék) a kicsi, de annál határozottabb robotlány, Athena szerepét. A felnőtt szereplőgárda két nagy nevet is tartogat számunkra, az egyik a sokak által nagyra becsült George Clooney, aki kissé viharvert, ám még mindig andalító tekintetével, sármosan meggyőző színészi alakításával garantálja, hogy a gyerekek mellett az anyukáik se unatkozzanak a moziban. A másik az antiszociális csodadokit, Dr. House-t alakító Hugh Laurie, aki itt is hozza azt fekete humorral fűszerezett ennivalóan mogorva fráter karaktert, amely annyira jól áll neki, és amely mesterien megválasztott fűszerként nem hagyja, hogy belefulladjunk a cukormázba.
A történet főszereplője Casey (Britt Robertson), a rebellis tini, akit a rendező Brad Bird (Mission Impossible – Fantom protokoll, L’ecsó, A hihetetlen család) egy sor átlagos tinikre jellemző tulajdonsággal is felruházott, leszámítva, hogy eléggé zavaros lehet sokunk számára, hogy miért is randalírozik egy tinilány a Nasa lebontásra ítélt rakétakilövőbázisán. Le is tartóztatják, és így kerül hozzá az a varázsérme, melynek segítségével bepillantást nyerhet a jövőbe. A Brad Bird által filmvászonra álmodott időutazás azért nem a legkiforrottabb módja a filmes időugrásoknak, mondhatnánk úgy is, a film tér-idő kontinuum szempontjából ellentmondásos, feltéve, ha lenne egy etalon, hogy hogyan kell kidolgozni és megjeleníteni az efféle jeleneteket. Casey és Athena útra kelnek megmenteni a világot, és mielőtt a film végleg átlényegülne egy monoton road-movie-vá, csatlakozik hozzájuk a reményvesztett, megkeseredett Frank (Clooney) is, hogy aztán számos izgalmas kalandon át kalauzoljanak bennünket. A végső összecsapásra az utópisztikus paradicsomból megmaradt lepukkant kiber-világban kerül sor, ahol Laurie és Clooney ideológiai párharca látványos tettlegességig fajul.
A vizualitás és effektek szempontjából a film kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra, mindazonáltal meg kell említeni, hogy van egy pár olyan látványelem és kellék, melyekkel már biztosan találkoztunk; az egyik ilyen a George Clooney gyermekkori megformálójának, a babaarcú Thomas Robinsonnak a „röptáskája”, melyet ha máshol nem is, de a Rocketeer c. hőseposzban már biztosan láthattunk úgy jó 24 évvel ezelőtt. Valamivel frissebb koppintás a vészjóslóan közelítő, pusztító lézerháló, mely sokunknak biztosan beugrik a Resident Evil szériából, ám hogy mit is keres ebben a filmben, azt ne firtassuk. Összességében véve a film nagyon szép és merész vizuális elemeket is alkalmaz, melyek képesek arra, hogy magukkal ragadjanak és beindítsák a szárnyalástól már igencsak elszokott fantáziát is. Különösen igaz ez a történet elején jó reklámfogásként alkalmazott utópisztikus jövőképre, melyben csak úgy hemzsegnek a modern, letisztult formák, és a minimalista designelemek. A filmben még a franciák nemzeti kincse, a párizsi Eiffel torony is átlényegül valami egészen megdöbbentő futurisztikus látványelemmé, melynek során egy igazán merész és már-már szemtelenül humoros funkcionális transzformációnak lehetünk szemtanúi. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos szerepe van a film zenei aláfestésének, mely a Holnapolisz esetében Michael Giacchino (Majmok bolygója – Forradalom, Jurassic world, Jupiter felemelkedése) zeneszerzőnek köszönhetően optimálisan megválasztott ékszerként egészíti ki a film összhatását.
A Disney-filmekre jellemző pozitív és vidám életszemléletet itt némi apokaliptikus fenyegetettség fűszerezi, persze csak a megfelelő keretek közé szorítva, így inkább a kaland, némi humor és a vizuális eszköztár kerülnek túlsúlyba, optimális kombinációban. A jól megválasztott szereplőgárdának, a mérsékelten izgalmas, de azért épp elég fordulatos cselekménynek és a gyönyörűen megkomponált, látványgazdag jövőképnek köszönhetően a film igazi szórakoztató fantázia- és kaland-egyveleg, mely kellemes kikapcsolódást nyújthat az egész családnak.
Szerintem: 
