Amitől féltünk, bekövetkezett. Az állandóan újraéledő, emberhúson élő élőhalottak, a zombik már nemcsak békés vidéki kisvárosok lakóit tartják rettegésben. Fordult a kocka, mára ők vannak többségben, a valódi élők pedig visszahúzódtak az egyetlen menedékbe, a modern nagyváros luxus-felhőkarcolójába, illetve föld alatti nyomortelepére. Ki hova, ugye, mert a közös ellenséggel vívott gigászi küzdelem nem feledteti a társadalmi ellentéteket. Az elnyomottak mégsem lázonganak, hiszen naponta véres küzdelmet folytatnak a zombikkal a várost védő villanydróton kívül rekedt élelmiszerkészletekért. Ezek a portyázások pedig éppen elég idegölők ahhoz, hogy hőseink társadalmi igazságérzetét és forradalmi tettvágyát kellő hőfokon tartsák.
Titkon persze mindenki álmodik valamiről. Riley (Simon Baker) arról, hogy szerez egy autót, fogja a kalapját, és irány a romlatlan és zombitlan Kanada. Cholo (John Leguizamo), a heves mexikói pedig arról, hogy ha sikeres különutakon jár, elég luxuscikket összeportyázhat ahhoz, hogy Kaufman (Dennis Hopper) szívét meglágyítsa. Kaufman, a felhőkarcoló tulajdonosa és a város parancsolója mindezen funkciói mellett a lakáskiutalások intézője is, az ő jóindulatán múlik, hogy kinek jut hajlék a felhőkarcolóban. Amikor az álmodozók már egészen közel hiszik magukat igencsak mindennapi vágyaikhoz, akkor jönnek rá, hogy ők, az alulról jövők soha nem kaphatják meg azt, amit szeretnének. A világ javai és érdemei mindig a gyáva, erkölcstelen és mohó pénzembereké, a Kaufman-féléké. Cholo bosszút forral, Rileyt küldik ellene, szerelje le. Mindkettőjükben forr a düh, a dac, az igazságérzet.
A korábban tisztán individualista (így félelmetes ugyan, de szervezetlen) zombiknak időközben vezérük támad, új szelek fújnak élőholtéknál is immár: tanulnak, fejlődnek, kommunikálnak. Sőt, éreznek is, például bosszúvágyat azért, mert a legutóbbi portya igencsak véresre sikerült. Megindulnak hát a város felé. Vajon egységbe forrasztja-e hőseinket a külső fenyegetés? Vajon ki az igazi ellenség: az agyevő zombi, vagy az elnyomó pénzember? Ezek a súlyos kérdések maradnak a film utolsó harmadára. Ha nem állunk ellen a rendezői akaratnak, nem maradnak maró kételyeink, és hazafelé biztosan meglincselünk valakit, aki gazdagnak tűnik és vélhetően mohó.
George A. Romero - a programfüzet szerint régóta várt - visszatérése a zombifilmek műfajához igen érdekes kísérlet. A rendező (a fordulatos forgatókönyvet is ő jegyzi) piaci rést vagy betöltetlen művészi űrt, esztétikai kihívást láthatott a zombihorror és az újbalos társadalomkritika metszete körül. Így aztán aki pusztán borzongani vágyik, igencsak csalódni fog. A Holtak földje ugyanis nemcsak borzongató, sőt, elsősorban nem az, hanem sok-sok világjobbító tanulsággal és leplezetlen kritikai éllel előadott fejlődéstörténet, majd végül szocialista utópia. Olyan fáradt klisékkel, mint a hatalmasok által bűnbe kényszerített prostituált, a tüdővészes kisfiú a nyomorban (titokban gyógyszert kap a főhőstől), vagy a fimon bőrtáskába gyűrt dollármilliók (Kaufman menekül). A film szívet melengető képsorral zárul: Riley leinti heveskedő és reflexszerűen pisztolyt rántó társát, aki a romhalmazzá lőtt város határában zombikat lát. Jobb a békesség, a tolerancia, megférünk zombik és nem zombik együtt a Földön. Gyönyörű vízió.
