Az önámítás s a tanult tehetetlenség legtökéletesebb megtestesítői Pató Pál után a Pozorov család tagjai. Hogyan alakul az életünk, mi lesz velünk, kérdezi Mása, s a választ önmagában találja meg mindenki. No persze a munka az egyetlen kiút, hasznos tagja lenni a társadalomnak, véli Tuzenbach és Irina is.Mégsem lesznek egymáséi. .Mert itt semmi sem az, aminek látszik, mindenki másra vágyakozik, mint ami van. Az önérvényesítés, a vágyak, álmok megvalósulása kerül terítékre, mihez kezdünk az életünkkel. Kinyílás és bezárkózás, odaadás és elzárkózás, az élethez, a kapcsolathoz való gyávaság. Miért akarjuk azt, amit akarunk, miért szeretünk valakit annyira, vagy semennyire. Van erre végső válasz? Nincs intrika, nincs kapaszkodó, nincs menekülés. Verebes sem menekül. Nem bújik komikusi álarc mögé, nem ironizál, nem fed el semmit, nem bújócskázik. Egyszer már nekiveselkedett a darabnak Nyíregyházán, akkor egy vele készült interjúban nyilatkozta, hogy a Három nővér rendezése közben a legvégsőig le kell csupaszítania magát és a színészeket, szembe kell nézni a kudarcokkal, többek közt melyeket személyes kapcsolataiban megélt. Csehov a megtestesült szociálpszichológia, a társas érintkezés kegyetlen boncnoka. Amit nem fogalmazunk meg a másik számára, az nincs is. Csehov szereplői a szakirodalom szerint azért boldogtalanok, mert nárcisztikusak, aminek folyományaként a személyiség saját foglya marad, szívébe rejti életét. Egy lezárt zongora kulcsa. Értékes, vagy sem, senki nem tudja. Bizonyítani nem meri, mert az álom eltakarja, álarcba bújtatja.Lehet, hogy nincs is mögötte semmi. Az álmodozás az élet megrontója. Verebes úgy mutatja meg a szereplőket, hogy egyszerre önmaguk, s mintha egy megvilágított ketrecben figyelnék önmagukat. Önreflexívek( kivéve Natasát), a gondolat, a mérlegelés beszivárog a tettek közé, elé. Üvegbúrában élnek, elzárva a valóságtól, a lezárt zongorában( ott is van, Tuzenbach játszik rajta, Mása nem), ahogy Kis-Kovács Gergely díszlete mutatja, az ebédlő és a terasz közözz elhúzható üvegfalat épít, sok jelenet ez mögött játszódik pasztellárnyalatban. Tarthatunk távolságot, vagy mi is benne vagyunk nyakig? Mindenesetre Stuber Andrea segítségével mai hangszerelésű a szöveg, bár kevésbé nyers Verebes egyéb átírásaihoz képest.
Andrej, a legidősebb testvér, a tesze-tosza, lomha "hegedűművész", aki valamilyen homályos indíttatásból kifolyólag tudományos pályára szomjazik, noha 30 évesen erre semmi konkrét biztosítéka vagy referenciája nincsen. Ő az, aki mindig elmegy, így palástolva képzelgései és a valóság közötti szakadékot. Ingerlékeny és feszült, minden bizonnyal tudatában van tehetetlenségének, s a közönséges Natasával való kapcsolatába menekül a szembesülés elől.
Csankó Andreje folyton izzad s gyanakvó, földhözragadt és sunyi, kissé görnyedt, talán sokat akar a szarka... Ilyen közönséges, morózus Natasa nem sűrűn fordul elő a rendezői értelmezésekben, talán egy kicsit túl tramplira sikeredett, groteszk, elnagyolt az otrombasága. Viszont a benne dolgozó erő, elszántság és elvakultság megmutatkozik Szávai Viktória szögletes, hirtelen-váltású mozgásában.
Olga már túl van mindenen, karcos bölcsességgel elfogadta sorsát, egyfajta anya-szerepet tölt be. Sokszor szoborszerűen áll, statikus, határozott, kiegyensúlyozott. Száraz? De nem szomorú. Igaz, szerelmi bánatban nem nagyon van része, másért meg nem érdemes. Férjhez kéne menni, summázza a lelki egyensúly helyreállításának maga kitalált receptjét. Mása minden bizonnyal egyetért. Hát még Kulka Kuliginja, aki jámbor ostobaságával lépdel peckesen, noha talán az ő figurája bohózatibbra van véve a kelleténél, de Kulka arányérzéke most is pontosan működik. Még szívszorító is tud lenni. Na jó, csak egy kicsit. Tanítója kedélyes és bölcs, persze a maga keretei között, emberismerete kiváló, ami többek közt Mása érzéseinek kifürkészésében nyilvánul meg. Szervét Versinyinje azért belekontárkodik egy kicsit a langyos állóvízbe, nem nagyon, csak a maga szertartásos félszegségével s önironikus sármjával. Megfontolt és kimért, mely tulajdonságok kivált szükségesek a kinyilatkoztatáshoz. Sokoldalú ember, még jósolni is tud. Szélesen gesztikulál, szögletes. Mása egy cseppet sem visszafogott, ha ki kell mutatni az érzéseit, Moldvai Kiss Andrea alakítása nyers és erőszakos, határozottnak látszik( nem habozik odadobni a kalapját Versinyinnek, mikor marasztalásra akarja bírni), ennek ellenére sokat ül. Például a tűzvész alatt végig. Titokzatossága talán csak önzőség? A végén mégis úgy érzem, valóban megszenvedte, hogy elveszti az ezredes iránti érzést. Vagy saját magát. Mégis mintha felszabadítaná.
S ez érezhető Irinánál is, aki valóban megszenvedi és átéli a maga kis életét, a harmadik felvonásbeli kitörése egészen félelmetes Gubás Gabi alakításában. A naiva helyett öntudatosan formálja meg Irinát, aki tudja mit akar, s folyamatosan megalkuszik. Szegény Tuzenbach meg csak keresi a kulcsot, keresi. Rudolf Péter gyámoltalan, kicsit elesett, de azért igyekszik. S a végén babatologatás helyet legalább lelöveti magát. Ez is valami, egy csippetnyi férfiasság. S ezt a tragédiát is felmutatja Rudolf.
Szoljonij és Csebutikin a két kívülálló, akik nem keverednek bele a dolgokba, nem lépnek kapcsolatba igazán senkivel, s az előbbi ezt durvasággal, esetlenséggel, utóbbi újságolvasással leplezi. Ők mutatják meg a többiek csődjét is, ők kényszerítenék tisztánlátásra őket( emlékezzünk az orvos kifakadására, bizonyos értelemben ő az öregkori Platonov).
Verebes nem hókuszpokuszkodik, nem formalizál, egyszerűen feltárja a szövegmögöttit, s groteszk törésben mutatja meg egy kisváros lakóinak mindennapjait. Így élünk, így alkuszunk meg mi is, ne tagadjuk. A visszhang meg csak mondja a magáét. Nosztalgia, szembesítés? Döntse el ki-ki maga!
