A kiszolgáltatottság szerepe a jó horrorokban elvitathatatlan. Legyen az hófúvás, a térerő hiánya, bezártság, vagy megmagyarázhatatlan túlvilági korlátok, a külső segedelem hiányállapotai a magát szabadnak és döntésképesnek vélő ember számára masszív cidrivel társulnak. A Jessabelle pedig pontosan a megkötöttség és a tehetetlenség motívumaira játszana rá. Legalábbis első ránézésre így tűnhet.
A címszereplő lány egy baleset során jövendőbelije és méhében hordott gyermeke mellett szabad mozgási lehetőségeit is elveszti. A horrorság, mint olyan, elvileg ott indul be, amikor a tolószékbe kényszerített Jessabelle (Sarah Snook) elkerül szülei házába, ahol kattant édesapja (David Andrews) mellett voodoo-rémségek és egy halott lány kísértete is kezd rámászni az elméjére. Az apa zakkantsága érthető: nem viselte túl jól, hogy felesége (Joelle Carter) Jessabelle születésekor elhalálozott. A démon történetének kibogozása viszont – ami egyébként a filmet hajtaná előre – pontosan olyan kísértethistória, amilyent az ember nem kitalál, hanem ellop. Hogy klasszikustól-e, avagy valami sorozatgyártott öcsihorrortól, az legyen mindegy. A hullalány ijesztgetéseiben ugyanis se spiritusz, se kreativitás, és ebből kifolyólag igazi rémület sincs.
Erről pedig nem feltétlenül a néhány joggal elfelejtett Fűrész-folytatást rendező (és még többet vágó) Kevin Greutert tehet, hanem az a horrorberkekben eddig ismeretlen Robert Ben Garant, akit az első két Éjszaka a múzeumban írójaként ismerhet a nép. Garant pedig nem hazudtolja meg önmagát. Az ugyanis felettébb megmosolyogtató, hogy a Jessabelle épp csak addig ijesztő – vagy legalábbis érdekes – amíg igazán el nem kezdődik. Eleinte tehát a lousianai mocsárvidék szellemlakta házikója a beláthatatlanság és a kiszámíthatatlanság terének tűnik. Az ironikus viszont az, hogy a hely nem a benne mászkáló kísértet, hanem az akadályoztatás motívumai miatt válik fenyegetővé. Jessabelle nem tud felmenni az emeletre, nem tudja körbejárni a házat, két nyomorultul stilizált szoba közt gurul fel-alá. A film expozíciója során ezek a bizonytalan és szorongással finoman átitatott jelenetsorok tényleg izgalmasnak tűnnek, a rendező már-már elhiteti a félelemre szomjazókkal, hogy Jessabelle térbeli korlátozottsága válik a horror mozgatórugójává.
Aztán beüt az igazi rémség, jön a szellem, kiakad a fater, csirkevérrel borítanak mindent a kreol sámánok, szörnyű emlékek úsznak a mocsár felszínére, VHS-kazettákon keresztül kommunikál a Tarot-megszállott halott anya. Sőt, van egy fürdőszobai jelenet is, ami csak annak lesz meglepő, aki még nem tudja bekötni a saját cipőfűzőjét. A többiek a veretes múltú zsáner összes létező dimenzióján keresztülívelő epikus dejá vu-élménnyel fognak gazdagodni. Ahogy ugyanis a Jessabelle története megmártózik az álmosító, kellemetlenül sűrített formulákban és sémákban, úgy vész el belőle nyitányának klausztrofób vénája. Kevés vérlázítóbb bénaság létezik ugyanis annál, ahogy a tolószékhez kötöttség horror-szempontból igazán hálás helyzetének kifejtését a szerzők különböző rémfilmek kizsebelésére cserélik. Jessabelle kiszolgáltatottsága kamu, a Várj, míg sötét lesz (Wait Until Dark) és a Hátsó ablak emléke pedig ennek köszönhetően csak még szebben él a nézőben.
Az immobilitás démonját nem csak a történet bonyolódása – és az elvarratlan szálak kényszeres elvarrása – űzi ki, hanem a forgatókönyvbe szuszakolt szerelem is. Jessabelle ugyanis összefut egy középsulis lovagjával, aki – annak ellenére, hogy nős – lelkesen végigfurikázza a film kulcsfontosságú helyszínein. A szemét módon nem akadálymentesített kísértetház bezártságélménye így ugrik is.
A Jessabelle azonban nem csak látszólagos koncepciójának meghazudtolása miatt válik érdektelenné. A kihagyott ziccerek ugyanis egymás után sorjáznak. Ha ezeket valaki megpróbálja lekövetni, az nagyon jól fog mulatni. Ha viszont valaki nem talál ilyen fogást a filmen, az végig se fogja nézni. Nem csak azzal van a baj tehát, hogy a tolószék kellékké válik, amiből Jessabelle néha kiesik, néha meg kiveszik. Nem is onnan ered a sutaság, hogy Greutert és Garant képtelen kézzelfogható párhuzamot találni az önfeláldozó anya és a gyermekét eltemető lány motívumai között. A Jessabelle veszte az első pillanattól fogva megkérdőjelezhetetlen, mivel a forgatókönyv nem szentel egyetlen percet sem az érzelmek kibontakozásának. Ahogy a mű érzéketlenül átlép Jessabelle vőlegényének és magzatának halálán, úgy válik a címszereplő emocionálisan megközelíthetetlenné. Snook persze próbálkozik, erőfeszítése azonban hiábavaló, Jessabelle menthetetlenül harmatos figura marad, akinél a bayou ocsmány vizéből kikandikáló légzőgyökerek is érdekfeszítőbb jelenségnek bizonyulnak.
