Sok mindent elmondhatunk a norvégokról, de azt biztos nem, hogy a filmművészetükről lennének híresek. Azt gondolnánk pedig, hogy az utóbbi két évtized skandinávmániája az ő munkásságukra is hatott, mégis alig van párévente egy erős film, az is többnyire szerény, óvatos munka.
És harsánysággal Hans Petter Moland új filmjét sem vádolhatjuk. Aki még emlékszik a három évvel korábbi Hajszál híján úriemberre, tudhatja, hogy kimért, szikár stílusban dolgozó fickóról van szó, aki mintha paranoiásan ódzkodna a vaskos, ordenáré poénoktól, hogy szarkasztikus, fagyos humorral hódítson helyette. Végül is a skandinávoktól ezt várja mindenki: olyan tréfát, amiről hirtelenjében nem lehet eldönteni, hogy felháborítóan morbid vagy szenzációsan vicces – Anders Thomas Jensen a non plus ultra.
Jensen neve már csak azért is kívánkozik ide, mert a skandináv újhullámban ő ismerte fel talán elsőként, hogy a koromfekete északi humort a gengszterfilm műfajába ágyazva lehet a legjobban eladni a nemzetközi közönségnek. A véresen komoly ügyletekkel és erőszakos eszközökkel zsúfolt filmek dögszagú komolykodását elég ugyanis csak egy kicsit megpöccinteni, és az egész kártyavár összedől. Például ha a sok dörzsölt figura között van egy félnótás. Nos, ebben a filmben csak az van (erre utal az eredeti norvég cím is).
A hófödte északi kisvárosban pont egy kitüntetést készül átvenni a település leglelkesebb hókotrója, Nils. Igen ám, de rögtön a nagy dicsőség után (zseniális amúgy már az is, ahogy ezt kigúnyolja a film), holtan találják Nils fiát egy vasúti állomáson. A halál oka: túladagolás. Az első sokkból magához térvén az idősödő férfi elhatározza, hogy felgöngyölíti az ügyet, és kideríti, hogyan keveredhetett az ő ártatlan fia egy drogbalhéba. A szálak egy kissé neurotikus drogbáróhoz vezetnek, Nils pedig a fejébe veszi, hogy elteszi láb alól a ezt a bárót – meg akkor már az egész csapatát is.
Amint azonban elkezdenek hullni a végtagok, fogak, fejek, a báró az albán (izé, szerb) maffiát sejti a háttérben. Nem sokat lacafacázik, ki is végeztet egy szerb srácot, amivel kezdetét veszi a két csapat közötti véres háború. És tényleg véres: a három évvel ezelőtti finomkodás után Moland végre azt mutatja egy gengszterfilmben, amilyennek egy gengsztervilágot valójában elképzelünk. Kemény és könyörtelen halálok követik egymást, az emberélet itt kevesebbet ér, mint Mexikó utcáin, pedig hát a jóléti társadalmak közül is a legjólétibb a színtér, ahol még a gengszterfőnök is megrögzött bioétel-fogyasztó, emberei pedig rendíthetetlenül isszák a gulrotsaftot, vagyis a répalét.
A body count norvég filmben valószínűleg még nem volt ilyen magas, ami önmagában is meglepő, bár inkább csak jópofa trivia. Ami viszont tényleg örömteli, hogy a mindig megbízható színvonalon dolgozó Kim Fupz Aakeson ezúttal kivételesen ügyes forgatókönyvet hozott össze. 120 perc ritkán szokott ennyire (f)eszes, jól megkomponált lenni, amiben vitathatatlan érdeme van Molandnak is. Korrigálva az előző filmje üresjárataiból adódó vérszegénységet, Moland itt minden rést kitölt. Ha épp nem a vér, akkor a frappáns poénok bugyborékolnak, Discovery-t megszégyenítő a skandináv táj- és életkép, és ugyan aligha nevezhetnénk lelkizős filmnek, mégis erős benne a szolid érzelmi vonal is (a legszebb és egyúttal legelegánsabb mozzanat, amikor kiszámítható módon Nilset elhagyja a felesége, és a levél, melyet az ágyán hagy, csak egy üres lapot rejt).
Két éve már láthattuk a Fejvadászokban, hogy Norvégia kezd felzárkózni a dánok és svédek által diktált skandináv bűnügyi filmes színvonalhoz (persze nem szabad megfeledkezni az 1997-es Insomniáról sem – milyen meglepő, ott is épp Stellan Skarsgård remekelt). Írott alapanyag amúgy is van bőven. Nemrég jelentették be egy újabb Jo Nesbø-regény, a Hóember megfilmesítését. Moland következő munkája pedig nem más lesz, mint a norvég krimikirálynő, Karin Fossum regényének, Az indiai feleségnek az adaptációja. Filmről filmre izmosabb a norvég film, érdemes szemmel tartani!
