Ez persze nem jelenti azt, hogy maga az alkotás rossz, pedig minden bizonnyal az, mi más lehetne, mikor az eredetiségnek a szele sem csapta meg, az egyébként a Ronint is jegyző rendezőt, aki elhitette magával, hogy a pulp epigonjaként, majd jól megtölti a mozikat a magyar filmforgalmazók kényszeres és szánalmas címadó tevékenységének dacára.
Nos, ez meglepne, mert már a promóból világos, hogy egy tréfásnak szánt gumicsontot akarnak megint lagymatag fogaink közé erőltetni, egy klasszikusnak egyáltalán nem nevezhető, szabadulós, szerepcserés szart, amiben a kiemelt, de erőteljesen B-kategóriás szereplők megkísérelnek úgy beszélni, mintha Tarantino lett volna a logopédusuk.
Ez kevés, ez gyermeteg, ez olyan, mintha a Három kismalacot szeretné valaki újra felfuttatni Három kismosómedve címen, de úgy, hogy hiányzik belőle a farkas. Persze van ilyen, vannak zsenik, akiknek ez sikerülhet, de John Frankenheimer, a rendező nem az, csak egy viszonylag megbízható iparos, aki még arra is képes lenne, hogy leforgassa megint a Hippolyt, a lakájt, mintegy aktualizálva a történetet, aminél -lássuk be - kevés etikátlanabb és kasszacentrikusabb bűntényt lehet elképzelni.
Nem akarom jellemezni azokat, akik egy ilyen című alkotásra jegyet vásárolnak és azt képzelik, hogy majd jót fognak szórakozni, de arra azért figyelmeztetném őket, hogy semmiképpen ne adják ki magukat másnak, ha csak levelezés útján ismernek meg valakit, mert akkor végül olyan dolgokat kell csinálniuk, amit egyébként sohasem, például színre kell vinniük Szörényi Levente valamelyik UFO-magyar rokonságot elemző darabját, úgy hogy közben Koltay Gábor liheg a nyakukba, vagy meg kell vásárolniuk a Julius Meinlben az összes világító nyalókát.
Egyszóval jön a tré, ha pedig jön a tré, akkor egy kicsit sáros lesz mindenki, bármire is hivatkozik.
