Szlovénia úgy tűnik örökölt valamit az egykori Jugoszláv filmes hagyományokból, ügyesen csipegetve a klasszikus cseh (szlovák) iskola bevált módszereiből is. A Sírugrók a tipikus közép-európai film, olyan, amilyet valamilyen megfoghatatlan oknál fogva az utóbbi húsz évben mi nem tudunk csinálni. (Bár idén ismét láthattunk egy magyar próbálkozást: Nemes Gyula filmjét, az Egyeteleneimet.) A láthatóan Menzel, Hityilova, no meg persze Kusturica emlőin felnőtt rendező megpróbálta elkészíteni a szlovén Én kis falum tragikomikus változatát.
A főszereplő, Pero személyes elemekkel tarkított, vicces búcsúbeszédeket mond temetéseken. Nem egy stresszes szakma, de ezt a stressz hiányát pótolja Pero családja, főleg Dedo, a nagypapa, aki folyton öngyilkos akar lenni, de valahogy suta módon mindig elszúrja, mint a Delikatessen suicid hajlamú grófnője, csak nem annyira látványosan. A melankolikus nagyapa mellett Pero egy házban él a rossz házasságban élő húgával, és annak kisfiával, és másik lánytestvérével, a süketnéma Idával. És még nincs is vége a sornak.
A szereplők kiválóan eltalált figurák. A legeredetibb Suki, aki Dennis Hopper imitátorként szelíd Zastavásra veszi a fazont. Ötleteit filmklasszikusokból meríti, mint egy vérbeli Kusturica hős, a Ben Hur mintájára kocsikerékküllő forgácsoló tüskét applikál autója féltengelyére, hiszen bármi megtörténhet. Ida erotikus kisugárzása meg simán természetfelettinek tűnik, fel is hívja magára a figyelmet olyan helyzetben is, ahol nem kellene.
A film első része szinte összefüggő történet nélkül pörög, megmosolyogtató jeleneteket látunk ezekről a csetlő-botló kisemberekről, ügyesen megkoreografált helyzetkomikumokkal tarkítva. A falus idillt kezdetben csak néha lengi körbe a halál szele, hiszen Pero mégiscsak halottak mellett dolgozik.
Néha elhúznak a kocsma előtt a helyi vagány csávók egy ütött kopott sportautóval, de ez is a vidéki élet részének tűnik. Találkozunk egy befejezett öngyilkossággal is, közben egy Boban Markovic-tribute rezesbanda a Sex Bombot játssza a kerti mulatságon, és Dedo is felvidul. A rendező azonban finoman adagol egy közelgő tragédiát, amit nem értünk az elején, de a végén sem. Olyan döbbenten és tanácstalanul kelünk fel a székből, mint ahogy Pero áll szótlanul egy barátja sírja mellett. De azért beülni érdemes.
