A "Pitch Black" rendezője, David Twohey ismét hátborzongató thriller-t készített "Merülés a félelembe" címmel. Filmjéhez nem csak híres tengeralattjárós filmek szolgáltak mintául, mint például a cinéma vérité-s indíttatású német film, "A tengeralattjáró" (1981) vagy a hidegháborút megidéző "Vadászat a Vörös Októberre" (1990). A rendező témájához elsősorban nem a történelem, hanem a filmműfajok felől közelít, kísértetfilm és film noir keresztmetszetét szerkeszti meg. Ezt a célt szolgálja a tengeralattjáró szűk tereit, sötét zugait kutató kameramozgás s a mély árnyékokat kiemelő világítás is. A film forgatókönyve részben Darren Aronofsky nevéhez fűződik, aki a nálunk is bemutatott "Rekviem egy álomért" című munkájában már felvillantotta kifinomult tehetségét a velőtrázó, vizionárius történetek képreírása terén.
A "Merülés a félelembe" egy nyikorgó, csengő-bongó, nyöszörgő, második világháborús tengeralattjáró története, régimódi kísértethistóriára hangszerelve. A Tigriscápa nevű amerikai hadi-tengeralattjáró felveszi egy megtorpedózott angol kórházhajó három túlélőjét. Nem sokkal ezután ezt a hajót is bombatámadás éri, s egyre irányíthatatlanabbá válik. Nem tud a vízfelszínre emelkedni, s érthetetlen okból a kórházhajó roncsa körül köröz. A levegő fogytán, s a klausztrofób helyzetben a babonás legénység tagjai sorra pusztulnak el titokzatos balesetek következtében. Úgy tűnik, a háttérben egy bosszúálló kísértet egy bűntény nyilvánosságra hozásán munkálkodik...
A második világháborús tengeralattjárók, az úgynevezett búvárhajók akkumulátoros villanymotorokkal működtek s csak korlátozott ideig tudtak a víz alatt maradni. Legfőbb ellenségük a saját maguk által kiadott zaj volt, a propeller mögött keletkező légbuborékörvény, mely gyorsan megtalálhatóvá tette őket az ellenséges hajók radarjai számára.
Ennyi fémcsövet és vaskos, régi műszert, légszigetelő vasajtót ritkán látni egymás hegyén-hátán. A végeláthatatlan roncstelep-felszerelés a film szinte minden kockáját betölti, és veszélyesebbnél veszélyesebb katasztrófák eszközéül szolgál. Robbanáskor és ütközéskor elszabadult nehéz fém alkatrészek repülnek a levegőben, a hajótestből vérszínű olaj szivárog. S még félelmetesebbek a fémkoporsóként sodródó hajót láthatatlanul körülvevő víz alatti hangok. A bombázás után egy fel nem robbant töltet pattog a fedélzeten, bálnahangok keverednek a tengerfenéknek ütköző hajó csattanásaival, s kísérteties morzekopogások és lépések zaja hallatszik kívülről. A dermedt csendben figyelő legénység idegeit egy hirtelen megszólaló Benny Goodman lemez kis híján ízekre tépi. (Nem is szólva az ennek következtében beinduló bombázásról.) Akad elég borzongani való. Változatos halállal hal csaknem minden szereplő. Kinek fémkalapács zuhan a fejére, van, akit agyonvernek, van, aki vaskampón végzi. Akinek pedig ez sem elég, azt sötétből előbukkanó, kipeckelt szájú hullák, utolsót nyögő elszenesedett testű matrózok túlvilági üzeneteket közvetítve rémisztenek félholtra.
Kár, hogy a műfaji akadályokat egyébként remekül futó thriller - bár sokáig ügyesen billeg az elátkozott hajó kísértetének bosszúja és a levegőhiánytól vizionáló legénység babonás túlérzékenysége közötti határvonalon - végül mégis egyértelműen a kísértethistória mellett dönt, nem hagyva meg a nézőben a kételyt.
Ellenvethetnénk még azt is, hogy egy film, mely képpel és hanggal ilyen remek stílusérzékkel jeleníti meg a rossz lelkiismeret fekete mágiáját, miért nem kapott jobb filmzenét a szokásos érzelmes szimfonikusnál. De a lényeg az, hogy a sztároktól és érzelgősen csepegő jelenetektől mentes film minden percében izgalmas tud maradni. Nem akar több lenni, mint ami: thriller. Nem bocsátkozik humanitárius filozofálgatásokba a háború értelmetlenségéről, s női főszereplője köré sem kerít kötelező gyakorlatként szerelmi szálat. A "Below" igazi ínyenc falat a klausztrofób horrorokban felszabadító élményt találó filmrajongók számára. Megtekintése után egy darabig bizonyára óvatosabban kerülgetjük a sötétben nyikorgó, recsegő tárgyakat.
